Interjúk

A púpos – interjú Csengeri Attilával

A púpos című musical kőszínházi bemutatója kapcsán beszélgettünk Csengeri Attilával, aki Komárom után most a RaM Colosseumban alakítja a gonosz Gonzague herceget.

A nagy francia romantikus kalandregények világát valamennyire mindenki ismeri. A púpos mellett A Vörös Pimpernel is ide sorolható, aminek a címszerepét el is játszottad. Mennyire állnak közel hozzád ezek a történetek?

Én igazából a régi nagy romantikus filmeket szerettem, A fekete tulipánt, A három testőrt, a Jean Marais-féle Púpos-filmet, ezt a világot, sőt még a Nyomorultakat is ide sorolnám Jean Gabinnel. Gyerekkoromban én ezt faltam, ott ültem a tévé előtt mindig, amikor ezeket a filmeket adták. Aztán később jöttek a Verne-regények, amikben ez a franciás íz fellelhető. Közel áll hozzám eleve a romantika. Puccini a kedvenc operaszerzőm, és az ő zenéjéhez hasonló nagy, áradó dallamok a Pimpernelben vagy akár A púposban is nagyon sokszor megtalálhatók. Nagyon szeretem ezt a fajta történelmi kort, és az ezekben megformálódó zenei világot is.

Kifejezetten negatív szerepet alakítasz.

Így igaz. Míg a Vörös Pimpernel egy pozitív hős, aki megmenti a guillotine alól a nemességet, addig Gonzague kiirtja a teljes rokonságát, az unokatestvéreit azért, hogy a Nevers-örökség az övé legyen. Ezzel az is együtt jár, hogy mások a dallamok. Ha a szólószámomra, a Hajt a romlott vérre gondolok, az egy igazi negatív, nagyon sötét lelkű ember dala, amit kifejez a zene is. Lehel (Másik Lehel, a darab zeneszerzője – szerk.) nagyon pontosan fogalmazta meg ezeket a sorokat a zenében is: kicsit gonosz, kicsit kiforgatott, néha kicsit disszonáns a kíséret alatta – nem is könnyű énekelni.

Úgy tudnám az egészet összefoglalni, hogy ez egy gyönyörű darab, igazi nagyromantikus francia történet, szerelmi szálakkal, vívásokkal és hősökkel. De ezen belül én egy abszolút negatív figura vagyok, amit viszont nagyon ritkán játszhatok, ezért egy ünnep számomra minden olyan lehetőség, amikor nem a hősszerelmest, vagy mondjuk Jézus esetében egy világot megváltó, nagyon pozitív és nagyon erős figurát kell megformálnom. Engem mindenki aranyos, béketűrő, sodrából kihozhatatlan emberként ismer, míg a darabbéli karakterem bizony gyilkol, megalázza az embereit és parancsolgat, tehát meg tudom mutatni azt, amilyen soha nem vagyok az életben.

A színészek általában jobban szokták élvezni a negatív szerepeket. Szerinted ez miért van így?

Mert színesebb egy ilyen figurát eljátszani. A jót nem lehet olyan szélsőségesen alakítani; ott nincs olyan, ha valaki nagyon jó, akkor még annál jobb is tud lenni. De egy negatív figura gonoszsága, kegyetlensége mindig fokozható. A jónak van egy vonala, amin nem lehet túllépni. Egy gonosz karakter mindig sokkal változatosabb, gazdagabb színészi tárat lehet ilyenkor használni. Ugyanez vonatkozik a zenére is: a jó énekeljen szépen, pontosan, de a gonosz kicsavarhatja a hangokat, nyugodtan beleprózázhat, lehet egy kicsit hamiskás is, ha az indulat elönti. Azt mondanám, hogy olyan 30%-ot lehet megmutatni a jó és 70%-ot a gonosz szerepekben a színészi eszköztárunkból. Szerintem ezért is szeretik jobban a színészek, ha egy ilyen elrajzolt és tőlük kicsit távolabb álló figurát kell megszemélyesíteniük.

Említetted, hogy láttad a Jean Marais főszereplésével készült filmet. Hogy készültél a szerepre ezen kívül?

Igen, gyerekkoromban láttam, de most újra megnéztem. Érdekes, Gonzague itt teljesen más, mint amilyen én vagyok. Annak örülök, hogy a darabot előbb megcsináltuk, és csak valamivel később néztem meg újra a filmet. Így látom, hogy – biztos belső habitusomból eredően – teljesen másként formálom meg a karaktert, a több, mint húsz éves színházi tapasztalatom dominál inkább. Nem másolok, nem átveszek, és szerintem ez így van jól.

A Madách Színház musicalpályázatán még nem szerepeltél a darabban. Hogyan kerültél bele?

Vizeli Csabát, a Magyarock Dalszínház alapítóját és vezetőjét ismerem már körülbelül a kétezres évek eleje óta, és régóta terveztük a közös munkát. Csaba megkeresett az Aranyember kapcsán, de pont akkor egy másik nyári produkcióban szerepeltem. Aztán a Klapka musicalben szeretett volna felkérni egy szerepre, de akkor is egy másik szabadtéri produkcióban játszottam. Így teltek-múltak az évek és soha nem tudtunk időpontot egyeztetni.

Most pedig itt van Gonzague szerepe. Eredetileg Laklóth Aladárral játszottuk volna, de kettőzve, mert nehéz a szerep. Viszont jött az a furcsa szituáció, hogy az eredeti főszereplő, Pankotay Péter visszaadta a szerepet öt nappal a bemutató előtt, és ott volt a kérdés, hogy ki legyen a púpos, Laklóth Aladár vagy Csengeri Attila. Nagyon gyorsan kellett dönteni, és az billentette Ali (Laklóth Aladár – a szerk.) javára a mérleget, hogy ő már a Madách-pályázatos verzióban is benne volt, jobban ismerte az egész darabot, átlátta a szerkezetét, és az akkori próbák során halotta a púpos dalait. Gondolkodott körülbelül négy másodpercig, és elvállalta. Így én maradtam egyedül Gonzague. Úgy érzem, jó döntés volt Ali, én pedig legalább negatív figurát játszhatok.

Milyen volt a közös munka a Magyarock Dalszínházzal? Szeretsz velük dolgozni? Úgy tudom, a Fehérlaposokba is beálltál.

Igen, Pankotay Péter helyére álltam be a Fehérlaposokba, ami a háború után, a 40-es évek közepén játszódik. Ez egy gyönyörű szerep, ráadásul rátaláltam az egyik mostani kedvencemre, a Benned él a magyarság című dalra, amit most már fellépésekre is elviszek. Annyira jól énekelhető, nagyon szép a mondanivalója, szerintem egy hatalmas sláger. Megszerettem ezt a darabot is, és nagyon szeretek a társulattal dolgozni. A komáromi Magyarock Dalszínház egy nagyon lelkes csapat, de legtöbben civilként kerültek oda, vagy néptáncosok voltak, vagy valamilyen közük volt a kultúrához, amatőr színjátszáshoz, énekléshez. Sok mindent a lelkesedésükkel pótolnak, ami nem jött a tanulmányaikból. Mellettük ott vannak a profi, több évtizede színpadon lévő színészek, és mégis összhang van; mi is tanulunk tőlük, ők is tanulnak tőlünk, és csodálatos egyveleg lesz a vége. Annyira egy csapatként tudnak dolgozni, egyik pillanatban még ott vannak a színpadon, másikban már a kellékért szaladnak, és nyomják a kezembe. Engem a régi Rockszínházra emlékeztetnek, amikor még hittel, lélekkel csináltunk mindent, és bíztunk abban, hogy értéket adunk, hogy a kultúra mennyire fontos. Ez a hit és lelkesedés még benne van a Magyarock Dalszínházban. Nagyon szeretem őket, emberileg is nagyon jó a viszonyom az összes szereplővel, táncossal, kórustaggal. Örülök, hogy rájuk találtam, remélem, hogy hosszú távú lesz ez a kapcsolat, és még sok darabban szerepelhetek velük együtt.

Milyen volt a próba
folyamat? Nehéz volt a párbaj-jelenetekre felkészülni?

Utoljára négy éve, A Vörös Pimpernelben volt tőr a kezemben. Már nincs benne a zsigereimben és a mozdulataimban a vívás, gyakorlatilag a nulláról kellett újratanulni. Az embernek nem ezen jár az agya, hiszen elég ritkán kerül elő a vívás a színpadon. Gyöngyösi Tamás, Pintér Tamás (Oroszlán) egyik legnagyobb magyar tanítványa segített. A gyakorlások végén már azt sem tudtam, melyik kezem a bal meg a jobb, de a végére szépen letisztult minden. Rájöttünk, annyi vívás van az előadásban, hogy Ali engem a híres Nevers-vágással 4-5 mozdulatból elintéz. Én ugyanis nem vagyok túl ügyes mint Gonzague, ez kiderül a darab során. Gyilkolni tőrrel nagyon jól tudok, de az igazi hosszabb fegyverrel való vívásban nem vagyok olyan jó. Itt egy látványos, de könnyen megjegyezhető vívássor van, aminek abban áll a nehézsége, hogy zenére történik. De nem visszük túlzásba, nem olyan, mint A Vörös Pimpernel végén, ahol két-három percig csak vívtunk. Azért mondhatom, hogy énekelni, színészkedni jobban szeretek.

Kicsit félve néztem, ahogy mindenki jön-megy, elesnek, pörögnek. Színpadokon már hallottunk balesetekről, eltört a penge, egy alávágásnál valaki nem ugrott el időben, szóval benne van a veszély. A nagy vívójelenetben, aminek a végén Nevers-t én leszúrom, tíz ember van a színen, minden pontosan be van osztva, ők rengeteget is gyakorolták ezt Komáromban. Amíg mi a dalokat és a jelenetet próbáltuk, addig a többiek csattogtatták a tőröket. A színpadi vívás lényege az, hogy nem szabad teljes erőbedobással csinálni, mert az ember elveszti a kontrollt, de nagyon precíz mozdulatok kellenek, és akkor a néző is úgy látja, hogy ebben hatalmas energia van.

Olvastam, hogy azoknak is tud újdonsággal szolgálni az előadás, akik nyáron már látták. Változott a darab a szabadtéri bemutató óta, az új helyszín most valamit hozzátesz?

Komáromhoz képest a RaM-ban sokkal nagyobb a színpad, meg kell nyújtani a jeleneteket, előrébb is lehet jönni. A RaM Colosseumnak az egyik legmodernebb fény- és hangtechnikája van az országban. Nyáron hagyományos reflektorok voltak, itt viszont rengeteg intelligens lámpa fog világítani. Szabadtéren nincs konkrét háttér, a Jókai-ligetben mögöttünk fák voltak, itt viszont meg lehet világítani, színessé lehet tenni a körfüggönyt is. Csabiék (Vizeli Csaba – a szerk.) éjszaka dolgoztak a díszleteken, így ez nekem is újdonság lesz, de az biztos, hogy nagyon sokat tud dobni a látványon ez a fajta technika. Mindez még megbolondítja egy kicsit az amúgy is nagyon jó zenéket és a közös táncokat. A mai világban el vagyunk kényeztetve a mozi és a tévé által, kicsit már meg is szoktuk azt, hogy ilyen trükköket, csodákat látunk, hogy minden mozog, minden színes és harsány. Lehet, hogy én is tátott szájjal fogom nézni, a nyári bemutatóhoz képest milyen extrákat kapunk. Plusz erőt ad nekünk is, ha ilyen környezetben játszhatunk.

Mezőfi Orsolya

Kapcsolódó tartalmak

Anconai szerelmesek Szolnokon

halasi.vivien

Pénteken mutatják be Jacobi Sybilljét az Operettszínházban

Buchmann-Horváth Emese

Hugh Jackman mint Houdini?

admin

Bereczki Zoltán: BörZdéj Akusztik Koncert (2013. május 5.)

Czitrovszky Balázs

Spring Awakening OBC

Nagy Péter