TAVASZÉBREDÉS - A WEDEKIND-DRÁMA MAGYARORSZÁGON

A Spring Awakeningnek Magyarországon már évszázados hagyományai vannak, igaz nem zenés, hanem prózai formában. A musical – mint köztudott – Frank Wedekind német drámaíró Frühlings Erwachen című 1891-es drámája alapján készült, amit a magyar közönség igen hamar megismerhetett.

A darab első magyar területen történt bemutatója még az 1900-es évek elején volt, a soproni német színházban, ám ami igazán figyelmet érdemel, az az 1907-es előadás, melyet a magyar közönség a Vígszínházban tekinthetett meg. Ez sem magyar nyelvű volt; az akkor már világhírű, most pedig a történelem egyik legjelentősebb színházi rendezőjeként számon tartott Max Reinhardt (az ő nevéhez fűződik többek között egy hatalmas rendezéstechnikai újítás, a forgószínpad feltalálása, illetve az első kamaraszínház, mint színházi játéktér kialakítása az intimebb légkört igénylő darabokhoz) vitte színre a berlini Deutsches Theater-ben, és egy turné formájában a darabot Budapestre is elhozták. Ekkoriban a magyar színházi élet nagy örömére Reinhardt és rendezései rendszeres vendégnek számítottak Budapesten. A tavasz ébredése mellett számos kortárs és jelentős drámát ismerhettek meg a fővárosi színházkedvelők, többek között Maeterlinck A kék madár és Strindberg Haláltánc című darabjait is. Az 1907-es előadás felkavarta a magyar közönséget, a darab akkor még szokatlanul újnak, szókimondónak számított.

Kosztolányi Dezső - aki egyébként híres színházrajongó volt, és a budapesti színházak közül alig akadt olyan, amelyben ne számított volna törzsvendégnek – így ír róla: „Ma különben valóságos forradalom volt a színházban, a nézőtér csatatérré változott, hol ellentétes művészi irányok viaskodva keltek síkra. A második felvonás egyik jelenete után pedig egy – hír szerint előre felbérelt – klerikális csapat fütyülni kezdett, mire az egész színház tapssal, éljenzéssel zajos ellentüntetést rendezett. De a hangulat mégis forró lett, többen felkeltek helyükről, s már-már pániktól kellett tartani, mikor a nyugalom végre helyreállott.”

Kosztolányi egyébként a legmélyebb elismerés hangján szól a darabról, méltatja Wedekindet, a darabot, ahol fiatal gyerekek folytatnak egyenlőtlen és kegyetlen harcot az élettel. Az előadás érdekessége volt egyébként, hogy a darab végén megjelenő álarcos úr szerepét (aki a prózai változatban lebeszéli Melchiort az öngyilkosságról) maga Wedekind alakította.

1923. szeptember 7-én tartották a darab magyar nyelvű bemutatóját az angolparki tűzoltóünnepély keretében. A produkciónak sikere volt, ezért a Hegedüs Tibor rendezte előadást Beöthy László leszerződtette a Belvárosi Színházba, ahol harminc estén át játszották. Kosztolányi természetesen ezt a változatot sem hagyta ki, azonban kritikája már nem ugyanolyan lelkesedéstől fűtött, mint a tizenöt évvel ezelőtti. Kénytelen megállapítani, hogy ez már: ”Nem az a tavasz, nem a régi, semmi esetre. Az, 1890 körül, forró volt, viharos, és a szavak is úgy csillogtak benne, mint a szerelemes kőrisbogarak.” Az előadás akkor már természetesen nem hat azzal a megbotránkoztató-lelkesítő energiával, mint amikor Kosztolányi először látta. A költő, bár beismeri, hogy nem lehet a darabról a régi lelkesedés hangján szólni, egyértelműen hangot ad annak, hogy most sem tartja a művet értéktelennek: „De: tévednek azok, kik kopottnak vagy fontoskodónak hirdetik a kamaszkor e drámáját, mert eltűnt körüle a tilalmas varázskör, az újság ingere, és megmaradt az, ami halhatatlan. Egy nyugodt, boldognak nevezett kor vergődése és lázadása, mely emlék a XIX. századról, mint a XVIII. századról Werher.” A darab a polgári színház része lett, nem ellentéteket és vihart kavaró lázadó fiatalhoz hasonlít immár, hanem inkább egy megélt korú, tisztes öregúrhoz, akire mindenki tisztelettel tekint, és az emberek megpaskolják a hátát, amikor elmennek mellette.

A magyar bemutatók közül a következő az 1927-es szabadtéri előadás az Angolparkban, aztán egy nagy ugrás után a következő jelentős dátum 1979. Az akkor még főiskolás Ács János rendezte meg a darabot a Budapesti Kamaraszínházban, ahol a kritikák szerint a nem túl ideális körülmények ellenére nagyszerű előadást láthattak a nézők.

Az 1999-2000-es színházi évadban két magyar nyelvű bemutatója is volt a darabnak. A Pesti Színházban Zsótér Sándor, míg a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulattal Anca Bradu rendezte meg az előadást. Zsótér produkciójában olyan fiatal, még főiskolás színészek játszották a főszerepeket, mint Hámori Gabriella, Lengyel Tamás és Szabó Zoltán. Az előadás hírhedté vált Budapesten; egy hetente megjelenő politikai lap még pornográfiát is emlegetett vele kapcsolatban, mivel a színpadon naturalisztikus meztelenkedés szemtanúi lehettek a nézők. A színházi szaksajtó azonban általában elismeréssel nyilatkozott az erősen stilizált előadásról (külön kiemelve a díszlettervező Ambrus Mária munkáját), melyben Zsótér a vágyak és ösztönök elfojtására helyezte a hangsúlyt. Az erősen meghúzott darabból a legtöbb felnőtt szereplőt kihagyta, csak Wendla anyja illetve Melchior szülei tűntek fel a színen. Urbán Balázs kritikája szerint: „Mivel a középpontban a kamaszok állnak, akik inkább saját ösztöneikkel, vágyaikkal hadakoznak, mint szüleikkel, s vágyaik inkább saját tabuképzetükkel konfrontálódnak, mint a felnőttvilággal, egyértelműen az ő jeleneteik kerülnek középpontba.” Anca Bradu rendezőnő inkább a felnőtté válás nehézségeire helyezte a hangsúlyt a vállaltan eklektikus előadásban, ahol a főszerepeket Viola Gábor, Domonkos László és Tompa Klára alakította. Bradu a rendezésért egyébként 2001-ben UNITER díjat kapott.

2003-ban a zalaegeszegi Hevesi Sándor Színház is bemutatta a darabot Koltai M. Gábor rendezésében. A főszerepeket Kató Balázs, Mihály Péter és Tisza Anita játszotta, a díszleteket Vereckei Rita tervezte. Nánay István így ír az előadásról: „Végülis Zalaegerszegen a tizenévesek drámájából tragikusan groteszk közérzetdráma született a huszonévesek világba vetettségéről, felnőtté válásának kínjairól, érzelmi zavarairól, a külvilággal való kommunikációjának lehetetlenségéről.”

Az utóbbi idők talán egyik legérdekesebb kísérlete A tavasz ébredése kapcsán 2007-ben született a debreceni Csokonai Színház előadásában. Horváth Csaba a darabot fizikai színházként rendezte meg, ahol a szöveg, mozgás, játék és tánc együtt alkotják meg a darab nyelvét, kifejezési formáját. Ő maga így jellemezte kísérletét: „Sok célom van ezzel az előadással, sok mindent szeretnék elmondani vele, de az egyik, s talán legfontosabb célom, hogy minden egyes pillanata - a szó jó értelmében véve - elvont legyen. A másik pedig az, hogy túl tudjon lépni a mű történetén, és a műből kiolvasható mély rétegeket is próbálja meg ábrázolni. Erre szigorúan és csakis az a megoldás, ha az ember az absztrakció útján ábrázol.”

A Budapesti Operettszínház bemutatóját tehát már hosszú hagyománytörténet előzi meg. Wedekind drámája már több mint száz éve élő része a magyar színházi világnak. A darab több ízben lelkesítette vagy megbotránkoztatta a magyar közönséget, de összességében elmondható, hogy minden előadása figyelmet érdemlő volt valamilyen szempontból.

Ez is azt bizonyítja: bár Wedekind több mint száz éve írta a művet, és az akkor még aktuális problémák egy része ma már elavult lehet, korunk rendezői is mind megtalálják benne azt az üzenetet, ami továbbra is biztosítja a nézők számára a remek előadások sorát.

Szöllösi Eszter