JÉZUS KRISZTUS SZUPERSZTÁR - SZOLNOK

 

Örömmel jelentem, sőt trombitás hangon kürtölöm széjjel: megérkezett Szolnokra is, végre, a Jézus Krisztus Szupersztár; a böjti szelekkel, hogy hangzás-viharokat keltsen színpadon és nézőtéren egyaránt.

 

Milyen is lesz majd az a Jézus, akit láthatunk? — vetődhetett fel bennünk előzetesen. És az a színpadi környezet is, amelyikben megjelenik, hisz Tom Rice és Lloyd Webber remekművének annyiféle változata született már színházainkban. Nos, ez a szolnoki bemutató mindenekelőtt arról „árulkodik”, hogy semmi olyan nincs benne, ami a bibliai történeten csorbát ejtene. És semmi „újító” hókuszpókusz sem! De pompás, gazdagító ötletek, hogy ez az égi tisztaságról, földi bűnökről szóló, élettel és őszinte érzelemmel teli darab teljes szépségében és erejében szólaljon meg — az ő csodamuzsikájával.

 

Micsoda zene! Változatos, színes, lágy dallamok, kemény ritmusok, zengő kórusok, színnel, fénnyel és erővel, hogy egyszerűen nem lehet vélük bételni, melyektől nem kaphatunk soha csömört, és minden szemerje akár vérünkké is válhat. Mert kitűnő minőségben hallhatjuk, ragyogó hangszerelésben, elsőrangú minőségben, és ez Rácz Márton karmesteri munkáját dicséri.

 

S olyan nagyszabású színpadi vízió ez, „római”, melyben a robusztus díszletek — melyek azért könnyen változtathatóak, és így az egyes jelenetek gördülékenyen követhetik egymást — (Csík György), a korra jellemző ruhák (Jánoskuti Márta), a dinamikus mozgások, a kifejező táncok mind stílusosan alkotnak egységet. De nemcsak a fül, a szem színháza is ez, színpompás látványosságokkal, például az árusok és mutatványosok vásári tarka képe, avagy a Jézus halálán kárörvendők vitustánca, és milyen szemléletes, ahogy az utolsó vacsora képére is „rákopírozzák” Leonardo hasonló tárgyú festményét. Mindez együtt lebilincselő, izgalmas és izgató a maga szenvedélyességével, és nem utolsósorban lélekgyógyító, lelkiségünkhöz közel állóan. Radó Denise rendezőként fantáziadús, tökéletes munkát végzett, s olyan bemutató született, melynek bizonyára csodájára járnak majd a népek is.

 

Mert jók, kiválóak, nagyszerűek a szereplő színészek, méghozzá egytől egyig. Élen persze a Jézust megformáló Dolhai Attilával, aki azt a Názáretit állítja elénk, aki erőt, nyugalmat áraszt-sugároz magából, ám ugyanakkor esendő, sebezhető — emberi. Kitárt szívvel, természetes őszinteséggel játszik, hangja remek, magasságai olykor az eget is verik. Amikor például arról énekel, miért is kell néki meghalnia, a fájdalom énekszavai lelke legmélyéről törnek fel és csapnak a magasba. És hasítanak belénk is. De az a férfi is ez a Jézus, aki még azt a Mária Magdolnát is elbűvöli, jó útra téríti, akit annak előtte a bűn varázsa ejtette rabságba, és aki most rajongóból szerelmes nővé vált, ahogy ezt oly ragyogóan mutatja meg Kertész Marcella,  aki szerepében megcsillantja a nőiség minden báját, gyöngédségét, kedvességét, alázatát is, sőt asszonyi józanságát is. Szerelemről szóló dalával, Nem tudom, mit érzek — mely az est egyik fénypontja — ellágyít, megindít, ajkán a dallam valósággal kivirágzik. Soha nem láttam még ennyire meggyőzőnek és vonzónak.

 

Jó, igen jó Kálmán György Júdása is, jellegzetesen érdes, rockos hanggal, erős érzelmekkel és indulatokkal. Nem a gonosz, hanem az az ember, aki árulásával nagy gonoszságot követ el. Öngyilkossági jelenetében, amikor az önvád súlya alatt lelkileg teljesen összeroppan, színészi képességeit is megmutatja. Ezt a kétlelkű alakot nem gyűlöljük, de nem is szeretjük. (Hány ilyen hasonló ember létezik manapság is!) Gábor Géza Kajafás főpapként hatalmas basszusával ha megszólal, félelmetes. Mintha az ég dördülne meg, vagy a menny akarna ránk szakadni, erőssége ő is az előadásnak. Érdekes Ónodi Gábor revüsen humoros Heródese, Hüse Csaba markáns Pilátust teremt a helytartó kissé halovány szerepéből, Kalapács József a fanatikus Simont hozza, és figyelmet kelt énekével Dósa Mátyás is (Péter apostol), de Zelei Gábor is gonoszkodó, éles hangú Annásként. Feltétlen elismerés illeti mindazokat, akár felsőfokon, akik tehetségükkel hozzájárultak a bemutató tapsos sikeréhez. Hogy végül is a látottakból milyen következtetéseket vonhatunk le magunknak? Sokfélét lehetne, e sorok írója — némiképp önkényesen — például azt, hogy aki netán különb lenne nálunk, még véletlenül se tegyük ezért áldozattá, vegyük inkább észre és álljunk jóindulattal melléje.

 

Színházunk nem akármilyen erőpróbát vállalt azzal, hogy ezt a nagyon igényes rockoperát színre hozza, de ennél nemesebbet nem is választhatott volna, és időszerűbbet sem, tekintettel a közelgő ünnepekre, melyekre lélekben már készülődünk is. A Jézus Krisztus Szupersztár jött és győzött a siker forróságával. És talán gyógyít is.

 

( Valkó Mihály  Új Néplap  2011. április 16.)