LÉGY JÓ MINDHALÁLIG - SZOLNOK

 „Apámról parasztivadék, kapás jobbágyok utódja, anyámról zászlós urak is vannak családomban. Rokonnak érzek minden magyart, és jogom van mindnek szemébe mondani az igazat.” Ilyesformán írt Móricz Zsigmond egy levelében.

Hogy került, hogy éppen õ vállalta a feladatot: szemébe mondani minden magyarnak az igazat? Elõször is úgy, hogy minden idegen hatástól érintetlen magyar vérbõl és környezetbõl származott, és csak a magyarsághoz tartozott, soha egy bizonyos társadalmi réteghez vagy családi érdekszövevényhez. A kiszakadást a környezõ levegõbõl már az apja kezdte, Móricz Bálint, a fiatal törpebirtokos, amikor elvette feleségül az özvegy papné leányát. Már õ is kivétel volt a falu szabálya alól, a származásával is, az egész alkatával is. Volt valami a lényében, ami lázadóvá tette az ellen a világ ellen, amelybe beleszületett. Meg nem állni egy eredménynél, mindig újat akarni, soha semmiben meg nem nyugodni, szembeszállni a sorssal, erõszakkal kicsikarni tõle mindent, ami kell, örökösen résen lenni, feszült izgalomban élni - ez volt Móricz Bálint életformája. A falu szemében õ forradalmár volt, különc, gyanús zavarója a mozdíthatatlan rendnek. Nem is tudott sokáig falujában, Csécsén megmaradni a húsz hold birtokon, el kellett költöznie. Foglalkozást is kellett változtatnia, a parasztemberbõl ács lett, építési vállalkozó.

  

  Anyja, Pallagi Erzsébet, szintén áldozat volt, férje függvénye. A gyönge, erély és élelmesség nélküli papleány, aki süldõlány korában gazdag dzsentri kastélyban rokonoskodott és azután kis parasztember felesége lett, minden viszontagságon keresztül tovább élte úri származása álmait, soha nem látta meg igazán az élet realitásait. Adott fiának végzetes érzékenységet, talán sértett önérzetet is, adott álmokat és becsvágyakat, de nem tudta megvédeni azoktól az ütõdésektõl, soha be nem gyógyuló sérülésektõl, melyeket gyermekkorában szenvedett.

  Az elsõ nagy sérülés a csécsei tönkrejutás volt, az aránylagos jólétbõl lezuhanás a nyomorúságba. Ekkor õ hatéves volt. Addig boldog élete volt, mindenki becézte, dicsérte, bámulta, s az egész környezet szította benne a hiúságot, valami különleges lénynek képzelte magát, erõszakoskodott, nagyokat mondott, képzelõdött - a fantázia ébredezett benne öntudatlan gyermeki módon.

 

   Ebbõl a csécsei mennyországból egyik napról a másikra lezuhant a szegénységbe, megalázottságba, a csécsei elsõ az utolsók közé. S ez a változás életre szólt: kiszakította az emberek társaságából, hogy többé vissza ne tudjon találni bele, s mindég különálló maradjon. A kisfiú maga se tudta, már bíráló szemmel nézett a világba. Komolyan vett minden erkölcsi szabályt, amelyet leginkább anyja, de az iskola, s késõbb a könyvek beleoltottak, s óhatatlanul kifejlõdött benne egy kis erkölcsi merevség, a konzervatív kálvinista levegõ üledéke. Nem csoda, ha nem volt megelégedve a világgal és az emberekkel.

Nemcsak sérelmeket raktározott el magában, hanem mindent, ami valamiképpen megihlette. Tömérdek kép gyûlt össze benne, falvak, emberek, helyzetek, jelenetek, sokszor egész jelentéktelen dolgok, amelyek azonban fontosságot kaptak, emlékezetében. Amint megérintett valamit, színhelyet, eseményt, embert, áradt belõle az emlék, amirõl bizonyára maga sem tudta, hogy megvan agysejtjeiben.

  1890-ben a nagyhírû debreceni református kollégiumban kezdte meg gimnáziumi tanulmányait. Itt eminens tanuló volt. A gimnázium negyedik osztályát Sárospatakon kezdte (szülei oda költöztek). Nagy hatással volt rá a költészet és ezért egyéb tanulmányait elhanyagolta. Anyai nagybátyja magával vitte saját iskolájába (Kisújszállás), és itt fejezte be jó minõsítéssel. Ezután csupa nyugtalanság, hánykódás lett az élete. Joghallgató, óraadó tanár, bekerül Az Újság szerkesztõségébe a gyermekrovathoz. Népdalt és népmesét is gyûjt a Kisfaludy Társaság megbízásából. Egyetemi tanulmányait nem fejezi be. Házassága börtön volt számára, de egyben ihletõ, fegyelmezõ erõ is: az állandó belsõ feszültség sarkallta az írásra. Felesége képtelen volt a megalkuvásra, örökké féltékeny volt, emiatt kétszer követett el öngyilkosságot, másodjára sikerült is neki.

  Még hatvanéves korában is, úgy járt-kelt a világban, mint a nyolcéves fiúcska, folyton eszmélkedve, gyötrõdve, sokat jobban megértve, mint bárki, sokat félreértve, lelkesülve és csalódva, és folyton csodálkozva az élet dolgainak érthetetlenségén.