Interjúk

Interjú Bencze Ilonával

Bencze Ilona egyáltalán nem unatkozik. A Színművészeti Főiskola óta szinte folyamatosan színpadon van, és amikor éppen nem játszik, akkor próbál, rendez, tanít vagy további igen izgalmas színházi feladatokat lát el. Karinthy Ferenc Nők című színművének bemutatója után kevéssel beszélgettünk, a kezdetektől a Mamma Mia-ig.

A Nőkcímű színmű egy zsidó fiú, Beregi Józsi története. Józsi – ahogy a színlap is fogalmaz – „ágyról ágyra” járva próbálja meg túlélni a második világháború utolsó napjait egy légoltalmi pincében a bérház többi lakójával együtt. Miben aktuális ma ez a történet?

Bármiről legyen is szó, ami nem a jelenben íródott, hanem a korábbi években, természetes, hogy az ember belehelyezkedik az adott korba. A Nőknek feltétlenül az emberi kapcsolatok az aktualitása. A világtörténelem bármelyik időszakában az emberi kapcsolatok voltak a legfontosabbak. Nincs annál fontosabb mint hogyan viszonyul egymáshoz egy anya és lánya, és hogyan viszonyulunk egy zsidó fiatalemberhez, akinek a háború alatt valamilyen módon túl kell élnie ezt a szörnyű időszakot, akinek nap mint nap ott lebeg a feje fölött, hogy elviszik mint a sorstársait. Ő [Beregi Józsi] egy bájos fiatalember, aki tetszik a nőknek, így ő rajtuk keresztül próbál meg túlélni.

Fotó: Karinthy Színház

Fotó: Karinthy Színház

Ha Józsi szemszögéből nézzük a történetet, akkor ő valóban túlél. De ha a nők szemszögéből, akkor Józsi kegyetlenül ki is használja őket.

Ez pont olyan mint az élet. Az életben is pontosan így történik. Vannak emberek, akiket kihasználnak és vannak emberek, akik kihasználnak. Ezt a legegyszerűbben úgy lehet kivédeni, hogy az ember nem hagyja magát, de ez a mi darabunk esetében szerintem egy kicsivel finomabb. Ahogy Józsi kihasználja a nőket az ő túlélésére, úgy a nők is kapnak valami olyat tőle, amit nem kapnak meg a férjüktől, vagy amit még nem kaptak meg, mert túl fiatalok. Nellit [Murányi Tünde] meg aztán igazán kizsákmányolják a férfiak, hiszen belőlük él, szeretetet és odafigyelést csak ettől a fiatalembertől kap. Mikuczné, a nyilas nő [Kerekes Viktória] végképp nem kap szeretetet, s mint nő, csak így tud kimenekülni a maga rettenetes kis életéből. Ezeknek a nőknek Józsi örömet hoz a mindennapjaiba. Úgy gondolom, hogy ez egy olyanfajta helyzet, amiben mindenki ad és mindenki kap, mert ha Józsi csak egy gazember lenne, aki cserébe semmit nem ad, akkor meg lenne róla a véleményem.

Hogyan viszonyul mindehhez Ferenczi ezredes felesége, akit Ön alakít a darabban?

Az ezredesnének sosem volt igazán jó a házassága, idős férje kint van a fronton, 17 éves lányát egyedül neveli. Ott van egymaga ebben a szörnyű helyzetben, lent a pincében, s jön egy bájos fiatalember, aki szépeket mond neki, így hát nagyon nehéz ellenállnia. A darab azt boncolgatja, hogyan viszonyulnak a nők ehhez a fiatalemberhez, és hogyan viszonyulnak az emberek egymáshoz ebben a szorongatott helyzetben. Ki válik árulóvá és ki tud ember maradni a körülmények ellenére. Úgy vélem, ez mindig aktuális téma marad, akár van háború, akár nincs.

Ferenczinének a darab mindhárom felvonásában megvan a maga pillére. Mégis hogy éli meg az anya, hogy a szeretőjéből a lánya szeretője lett?

A darab végén ismét feltűnik az életükben Józsi, akiről azt hitték, hogy meghalt, de már nem akarnak vele kapcsolatot. Adri még szeretne, de az anya mereven elzárkózik. Azt, hogy a lánya is belekerült a dologba, már nem tudja megbocsátani. Még akkor sem, ha tulajdonképpen a lány erőlködött és Józsi nem biztos, hogy akarta volna. Ha ellenáll, akkor a férfi biztosan nem környékezi meg. Akárhogyan is nézzük, ezt már nem tudja Józsinak megbocsátani.

Milyen volt felkészülni a darabra, milyen próbafolyamaton van túl, milyen volt együtt dolgozni a kollégákkal, beleértve Karinthy Márton rendezővel?

Úgy fogalmaznék, hogy egy normál próbafolyamaton vagyunk túl, ami egy ilyen bonyolult és sokszereplős darabhoz talán még egy picit kevés is volt, de nagyon szépen dolgoztunk és kiválóan haladtunk. Nekem Marcival [Karinthy Márton rendezővel] komoly múltam van: egy évfolyamra jártunk annak idején a Színművészeti Főiskolára, és már a vizsgadarabjában engem rendezett. Utána másik darabban és egy televíziós játékban is dolgoztunk együtt. Most hosszú ideje nem dolgoztunk közösen, s bár én rendeztem itt a színházában, hatalmas öröm volt nekem, hogy ismét egymásra találtunk. Nagyon jó a szerep, imádom a csapatot, akivel együtt dolgozunk. Kemény, de jó munka volt. Az előadást forgószínpadra álmodták, mégpedig szerintem igen jól, ami mindig külön feladatot ró a színészekre és a műszaki dolgozókra egyaránt. Ebből a szempontból ez egy elég bonyolult darab, sok a szereplő, sok a helyszín, de olyan ütemben haladtunk előre, és olyan jó volt Marcival dolgozni, hogy az egészről csak a legjobbakat tudom mondani.

Nem nagyon nehéz, ha egy olyan darabot mint a Nők, viszonylag ritkán játszanak?

De, rendkívül nehéz. Ebben a színházban még nagyon odafigyelnek arra, hogy egy hónapban legalább kétszer menjen a darab, és a két előadás között maximum másfél- két hét teljen el. Más színházban van olyan darab, amit három hónapban egyszer veszünk elő, és igaz, hogy akkor sorozatban játsszuk, és mindig van felújítópróba belőle, de attól az még rettenetesen nehéz.

Ha már említettük a Színművészeti Főiskolát, mennyire volt biztos, hogy Bencze Ilonából színésznő lesz?

Egyáltalán nem volt biztos, és nem is akartam erre a pályára lépni. Hogy én valaha színésznő leszek, az elképzelhetetlen volt. Mikor felvettek, akkor is úgy éreztem, hogy ez egy álom, amiből fel fogok ébredni. Olyanok voltak a körülményeim, hogy az álmodozásnak annyi realitása nem volt, amennyi általában véve az álmoknak van. De azóta úgy gondolom, hogy bármi megtörténhet. Mary Poppins is azt énekli a darabban, hogy „megtörténhet bármi, hogyha hagyod”. Ha az ember hagyja, tényleg bármi megtörténhet. Úgy állok a dolgokhoz, hogy bár még sosem próbáltam, de lehet, hogy tudom!

Fotó: Karinthy Színház

Fotó: Karinthy Színház

Ilyen volt a könyvírás is? Jött az alkalom és élni kellett vele?

Mondtam volna, hogy életemben nem írtam könyvet, ezért nem vállalom? Ha rosszat adok a kezükbe, akkor úgy is azt mondták volna, hogy ezt így nem adják ki. Viszont ez nem így történt, ami nagy öröm számomra. Boldog vagyok, ahányszor ránézek, ahányszor előveszem. Kéne írni egy másikat már, de sajnos nem ére
k rá.

A Főiskoláról egyből a Madách Színházba került, sőt már ott is volt gyakorlaton. Milyen volt először megérkezni a színházba?

Dermesztő. Nagyon féltem. A Madách Színházban akkor olyan színészek voltak, hogy amikor megtudtam, oda kerülök – amit persze reméltem, hiszen az volt az álmom, hogy a Madáchba kerüljek – megijedtem. Nagyon nehéz napjaim voltak, mikor megkaptam a hírt, hogy találkozni fogok a kollégákkal, de annyira édesek voltak és olyan kedvesen fogadtak, hogy ez az állapot hamar el is múlt. Érdekes, hogy amikor még csak bementem és nem láttak tőlem semmit, érthető módon még azt gondolták „ki ez a kis szőke lány és mit akar itt”? De abban a pillanatban, hogy elkezdtem dolgozni és láttak a színpadon, mindenki befogadott. Hirtelen kellett beugranom a Sosem lehet tudnicímű előadásba, csupán két próbával. Miután megcsináltam az előadást hibátlanul, mindenki rögtön elfogadott. Utána mikor már rám írtak ki darabot, senki nem csodálkozott.

Aztán a teátrum szerződött színésznője maradt egészen 1992-ig, majd jött két év a kecskeméti Katona József Színházban. Mi várt önre, amiért Kecskemétre ment, és miért lett vége két év után?

Közben játszottam a szerepeimet a Madáchban is, ahol akkor épp igazgatóváltás történt. Az én imádott Ádám Ottóm elment, és Kerényi Imre nem úgy viszonyult hozzám, ahogy én azt vártam volna. Akkor először Zalaegerszegre mentem Lady Macbethet játszani, ahol meglátott Illés István, a kecskeméti Katona igazgatója, majd odajött hozzám és megkérdezte hogy vagyok én a Madách Színházban elfoglalva, mert neki nagyon kellenék. Azonnal elmondta mit játszanék ott a következő évadban, és arra nem lehetett nemet mondani, így boldogan mentem. Nem szerződtem oda, nem voltam társulati tag Kecskeméten, bár a lexikonok ezt írják. Az első évadban két gyönyörű szerepet játszottam ott, aztán visszamentem a Madáchba Apácákat játszani, majd a következő évadban is két gyönyörű szerepem volt Kecskeméten. A harmadik évadban egyet tudtak volna nekem adni, de az olyan volt, amire már nemet mondtam.

Máig nagyon sokat látni Önt a Madách Színházban különböző zenés darabokban, a Fantomban, a Macskákban és a Mary Poppins-ban. Mennyiben más egy prózai darabra felkészülni, mint egy nagy volumenű, musical szuperprodukcióra?

Más, de én prózai színésznőként végeztem a Színművészeti Főiskolán, és bár sok-sok éven keresztül prózáztam, már 1973-ban a La Mancha lovagja női főszerepét, Aldonzát játszottam a Szentendrei Teátrum színpadán, két éven keresztül. A Főiskola után a Madách Színházban gyönyörű szép prózai szerepekeim voltak, de közben mindig akadt valami zenés darab is. Én magam is törekedtem rá, hogy énekeljek: fellépéseket, önálló esteket tartottam, tehát tulajdonképpen folyamatos volt az éneklés, bár én mindig igazán inkább prózai színésznek éreztem magam. Aztán elindult a Madách mint musicalszínház.

Más volt az a Madách Színház, mint amilyen most?

Igen, a Macskákig az egy egészen más színház volt, de miután tőlem nem volt idegen a zenés színjátszás, én ugyanúgy tudtam igazodni ehhez a váltáshoz, mintha mi sem történt volna. Évek múlva aztán elkezdtem musical tanszakosakat tanítani. Az egy másfajta színjátszás. Ebbe most nem mennék nagyon részletesen bele, de mást követel musicalt vagy prózát játszani. A musicalben előtte szól a zene, a prózában utána. A prózát mindig úgy kell fölépíteni, hogy aztán meg tudjon szólalni. Egy teljesen prózai darab egészen másfajta színészi építkezést kíván meg.

Mit tartogat Önnek 2014 szakmailag?

A meglévő szerepeimet viszem tovább, rendezni fogok áprilisban a Turay Ida Színházban, és már elkezdtük a Mamma Mia-t. Azt hiszem, egészen szeptember végéig erről fog szólni az életem, hiszen ez a harmadik darab, ahol Szirtes Tamás játékmestere vagyok. A játékmesterséget nagyon szeretem, de iszonyú sok munkával jár. Már el is kezdtem: ma este megy valahol róla egy sajtótájékoztató, workshop lesz vasárnap, amit én csináltam, de ahogy kapom Tamástól a feladatokat, úgy oldom is meg őket. Nagyon élvezem, rendkívül színes feladat., Aztán mikor elkezdünk próbálni, akkor reggeltől estig ott ülök mellette, jegyzetelek és betanítom a másik szereposztásnak a szerepeket, tehát ez egy igencsak komoly munka.

Milyen színpadra álmodni egy előadást?

Másfajta agy kell hozzá, mint a szerepléshez, de nem nagyon más. Ugyanazon a terepen mozgok, csak a másik oldalon. Manapság eléggé meghatározzák a rendezők ki mit csináljon a színpadon, így a rendezésben kipróbálhatom a kreativitásomat. Ádám Ottó még hetekig csak ült a nézőtéren és hallgatott, hogy mi jön ki belőlünk, és ahhoz képest alakította a darabot, de ez ma már elképzelhetetlen. Rendezni egyébként nagyon fárasztó. Sokkal fárasztóbb, mint játszani. Más dolog színészekbe, kollégákba belepasszírozni mindazt, amit szeretnék. Szépen, szeretettel, úgy, hogy ne vegyék észre benne a pressziót. És akkor ott van még a díszlet, a jelmez, a világítás, a hangosítás… Színészként nem olyan nagy a felelősség. Nem tudok akkora szerepet játszani, amiért olyan felelősséggel tartoznék, mint egy rendező. A rendező az írótól kezdve az összes színészen át a végeredményig mindenért felel.

Végezetül – csak amolyan önkényes kíváncsiságból – lesz a Mamma Mia-ban szerepe is?

Ebben sajnos nincs szerepem. A Mamma Mia nem egy olyan darab, amiben lenne olyan karakter, amit érdemes megcsinálnom, mint amilyen például a Mary Poppins-ban Corry néni volt. Imádom azt a karaktert. Szóval úgy néz ki, a Mamma Mia most játékmesterkedésről fog szólni számomra.

Kapcsolódó tartalmak

Plusz előadás a Mamma Mia!-ból a Dóm téren

Rechtenwald Kristóf

Janza Kata ünnepi koncertre készül a Duna Palotában

Buchmann-Horváth Emese

Isten pénze olvasópróba (Operettszínház, 2014. október 1.)

Czibulka Stella

A legismertebb magyar énekesek adják elő Az összefogás dalát

admin

Koldusopera a Vígszínházban

Volf Anna