VLM Header VLM Webshop Viva la Musical! - Fedezd fel!
SNI FB TW YT

„A SZÍNPAD OLYAN KIVÉTELES HELY, AHOL A NÉZŐTÉRRŐL LÁTJÁK, AMIRE A SZÍNÉSZ GONDOL.”

Interjú Adorjáni Bálinttal

Adorjáni Bálint a közelmúltban debütált a Budapesti Operettszínház Ének az esőben produkciójának főszerepében. A színész arról mesélt, hogy mi késztette a társulati lét feladására, miért szereti a kihívásokat, és miért érezte úgy, hogy a prózai színpad és filmszerepek sora után ideje kipróbálnia magát egy nagymusicalben is.

Gyerekkorodtól vonzódtál a színészethez, hogy lettél mégis közgazdász?

A környezetemben mindenkinek polgári foglalkozása volt: a bátyám doktor, anyám építészmérnök, apám szobrász, de a főiskolán is tanít, a legjobb barátom pedig szintén közgazdásznak készült. Így ez valamilyen szinten vonzó volt számomra. Közgazdászként élni biztos egzisztenciával kecsegtet, egy jól átlátható, kiszámítható élet lehetőségével, aminek a vágya bennem is megvan. Aztán döntött a sors, és felülkerekedtek az álmaim és az ambícióim.

Nem ütköztél ellenállásba a családod részéről, amikor úgy döntöttél, hogy követed az álmaidat?

Természetesen volt ellenállás, de akkor tudatosan kikapcsoltam mindent, és próbáltam nem átadni magam ezeknek a félelmeknek és tiltásoknak. Anyám racionális lény, aki a legjobbat szerette volna a bátyámnak és nekem, apám példáján pedig látta, hogy milyen egy művészember élete. Ráadásul egy képzőművész tud a műteremnek alkotni, és a művei megmaradnak, míg a színész a pillanatnak játszik és igazából akkor tud érvényesülni, ha megfelelő feladatot kap. Maga a művészlét eléggé kiszolgáltatott állapot, a színészlét pedig ennek is az extrém spektrumán van. Szóval ettől akart megkímélni anyám, de úgy gondolom, mostanra azért megnyugodott. (nevet)

Mi volt az a belső késztetés, ami a körülmények ellenére mégis arra sarkalt, hogy felvételizz a Színművészeti Egyetemre?

Az ember ideig-óráig el tudja nyomni magában ezeket az ambíciókat, de egy idő után utat találnak, hogy kiszökjenek. Pécsett jártam egyetemre, a Janus Egyetemi Színházban voltak az első szárnypróbálgatásaim. Még mielőtt lediplomáztam volna, felvételiztem a Színművészetire, azzal az elhatározással, hogy bármi is legyen a felvételi kimenetele, mindenképpen befejezem a közgázt. Harmadszorra sikerült bejutnom, a Zsámbéki-Zsótér osztályba. Arra a felvételire már úgy mentem el, hogy ez lesz az utolsó próbálkozásom: ha nem vesznek fel, akkor nem az az utam, hogy színész legyek.

Ez elég fatalista hozzáállás. Hiszel a sorsszerűségben?

A sorsszerűségben, Istenben, ki ahogy nevezi… Hiszek abban, hogy a dolgok el vannak rendelve, és az ember be kell, hogy fussa azt a pályát, amit kimértek neki. Nemrégiben volt egy furcsa élményem. Még színművészetis koromban voltunk látogatóban az apai nagyszüleimnél Kolozsváron, amikor nagyapám azt mondta: „Nagyon sokat gondolunk rád nagyanyáddal, hogy énekelsz és táncolsz a színpadon.” Tudni kell, hogy mi az egyetemen semmilyen zenés darabot nem csináltunk, de nem volt kedvem kijavítani. Aztán ez a sztori beugrott az Ének az esőben tapsrend alatt, hogy te jó ég, énekelek és táncolok a színpadon. Nagyapám - ismerve engem - valamit elképzelt rólam, elképzelt a színészetről, vagy valahogy belelátott a jövőbe. Vagy mindhárom együtt.

Az egyetem utáni nyolc évet a Radnóti Színházban töltötted. Mi volt a motiváció amögött, hogy válts és szabadúszó legyél?

Mondhatnám, hogy letelt az a bizonyos hét éves periódus, ami alatt a sejtek teljesen kicserélődnek az emberben. Úgy éreztem, hogy lezárult az életem egy időszaka, újabb impulzusok és lehetőségek felé kell nyitnom. Nem bántam meg a döntést, hiszen remek munkák találtak meg, és egyfajta szabadságélményem is van. Kecskeméten az Ármány és szerelemben játszom Ferdinándot, ami piszok nehéz szerep, de minden percét élvezem. A másik pedig az Ének az esőben. Óriási kihívás volt prózai színészként egy musical főszerepét eljátszani négyszer akkora színpadon, mint amihez az elmúlt nyolc évben szoktam. De feltölt az a munka, amit az ember belefektet egy ilyen felkészülésbe.

Hogy jött a lehetőség, hogy Don Lockwoodot játszd az Operettszínházban?

Egyszerűen vágytam erre a szerepre, így elmentem a meghallgatásra. Első körben nem történt semmi, aztán eltelt egy év, és megkerestek, hogy játsszak a darabban a Szegedi Szabadtéri Játékokon illetve a Budapesti Operettszínházban. Maximális bizalmat éreztem Keró részéről, aki azt mondta, hogy ha hegyet mászok, lovagolok, és ennyire bevállalós vagyok, akkor miért ne tudnék megtanulni szteppelni és eljátszani ezt a zenés szerepet? Igazából ez volt az olaj az én pislákoló tüzemre, hiszen valahol éreztem, hogy dolgom van ezzel. Életemben már sokadszorra történt, hogy nem minden adatott meg elsőre, de kemény munkával, kitartással valahogy mégiscsak elértem a célt. A kihívások nagyon motiválnak. Racionálisan nézve persze tudtam, hogy ez nagy falat lesz, és nem tagadom, hogy voltak álmatlan éjszakáim miatta, de ahogy dolgoztam a szerepen, fokozatosan csökkent ez a feszültség.

Milyen volt a próbafolyamatod?

Tavaly októbertől elkezdtem szteppelni tanulni Hajdu Anitától és betanulni a koreográfiákat Czár Mónitól. Lőcsei Jenő koreográfiai nem egyszerűek! Nagyon nehéz munkafolyamat volt, aminek a végén mindössze két színpadi próbám volt a váltott szereposztással. Borzasztóan sokat köszönhetek Angyal Márti rendezőasszisztensnek, akivel a szerepet tanultam, és Silló Istvánnak is, akinek a szakmai támogatása rendkívül sok önbizalmat adott a színpadon. És persze a kollégáknak, akik mellett teljesen biztonságban éreztem magam, éppen úgy mint Harangozó Gyula és Somogyi Szilárd rendezők keze alatt. Jól esik, hogy elfogadtak, és nem azzal az attitűddel találtam magam szemben, hogy itt egy prózai színész, aki majd valahogy „megoldogatja” a feladatot.

Jó ezt hallani. Létezik egy olyan rögzült kép, hogy a prózai és a zenés színészek között nem feltétlenül a legnagyobb az összhang.

Tisztában voltam vele, hogy nagyon figyelik majd, hogyan teljesítek az ottani mérce szerint, de elfogadást éreztem az első pillanattól kezdve. Nem tudom, hogy ez a személyemnek szólt, vagy ők ilyen emberek. Én úgy gondolom, hogy műfaji különbségek vannak, és a zenés színészek egyszerűen egy másik műfajt képviselnek. Az pedig, hogy ki milyen színész, ettől teljesen független.

Megjött a kedved a musical műfajhoz?

Ha lesz olyan szerep, aminél megint úgy érzem, hogy ordít utánam, akkor szívesen eljátszom. Don Lockwood nekem egy nagy találkozás volt – nem mintha hatalmas filmsztárnak tartanám magam.

Mit gondolsz, miért pont ez a szerep szólított meg?

Bármilyen színészt megkérdezel, mind olyan szerepekről ábrándozik, ami valamilyen nagy átalakulást igényel, vagy amihez meg kell tanulni valami újat. Valahogy minket ez izgat a legjobban. Számomra ez a kihívás jelen esetben a sztepp volt. Tudtam, hogy nem megy majd varázsütésre, meg kell küzdeni érte. A lovaglás is hasonló élményt jelentett az életemben. Soha azelőtt nem ültem lovon, mert volt egy rossz élményem: hat évesen megharapott egy német dog, és ezután a legártatlanabb állatoktól is tartottam. Tudtam, hogy ennek a félelemnek a végső leküzdése ezzel a hatalmas állattal való megismerkedés lesz. Igazából azt éreztem, hogy én tudok lovagolni, csak eddig még nem volt lehetőségem lóra ülni. Órákba tellett, amíg megküzdöttem vele és engedte, hogy én irányítsam. De ahhoz, hogy a ló fenntartás nélkül elfogadjon, nekem magamnak kellett fejlődnöm.

Ez jó analógia, mert egy lovat nagyjából annyira lehet átverni, mint a közönséget.

Úgy gondolom, nem szabad arra bazírozni, hogy a közönség torkán minden lemegy, és úgysem vesz észre dolgokat. Szerintem a színpad olyan kivételes hely, ahol a nézőtérről látják, amire a színész gondol.

Visszatérve a kihíváshoz: lehet, hogy a szteppel meg kellett küzdened, de maga a Lockwood karakter nem tűnik olyan távolinak a saját habitusodtól.

Erre értettem, hogy kiált az ember után a szerep. Vonzott benne az elegancia, a férfiasság és a humor. Sokaktól jött visszajelzés a hasonlóságokról, ami persze nagyon hízelgő. Ettől függetlenül Don Lockwood egy hollywoodi sztár, én meg egy földönfutó magyar színész vagyok a Nagymező utcában. (nevet) Azt is megkaptam már többször, hogy micsoda „múlt századi” alak vagyok, kár hogy nem a harmincas években születtem, de legalább ebben a szerepben ezt is jól tudom kamatoztatni.

Rácsodálkozol néha saját magadra egy-egy szerep hatására?

Valamilyen szinten minden egyes karakter szembesülés saját magammal. Olyan ez, mint a Peer Gynt-ben a hagymamonológ: minden szerep egy új réteg, amit lehánt magáról az ember.

Miben láthatnak legközelebb a nézők?

Egy Mária Teréziáról szóló cseh-osztrák-magyar-szlovák koprodukció lesz a következő filmes munkám, amiben négyen vagyunk magyarok. Én Esterházy „Fényes” Miklóst játszom. A forgatás különlegessége, hogy a Mária Teréziát alakító partnerem németül játszik majd, én pedig magyarul. Izgalmas ez a többnyelvűség, még nem forgattam olyan filmben, amiben nem értem, amit a partnerem mond. Most kezdtem próbálni a Madách Színházban a Szerelemes Shakespeare-t is, amiben Marlowe leszek. Elég feszített, bár hosszú próbaidőszaknak nézünk elébe, és hálás vagyok Szirtes tanár úrnak, hogy elengedett közben forgatni. A következő zenés kihívás az életemben pedig a Kőműves Kelemen lesz a jövő évadban, Kecskeméten, Cseke Péter rendezésében.

Buchmann-Horváth Emese