VLM Header VLM Webshop Viva la Musical! - Fedezd fel!
SNI FB TW YT

KETRECBE ZÁRT TÖRTÉNELEM

Felemás érzések az István, a király 30 éves jubileumi előadása után

Hatalmas várakozás előzte meg az István, a király 30 éves jubileumi díszelőadását. Tavaly ősszel jelentették be egy elegáns étteremben tartott sajtótájékoztatón, hogy a rockopera harmincadik születésnapját egy nagyszabású produkcióval (I.K.3.0.) fogják ünnepelni, amelyet majd Alföldi Róbert fog színpadra vinni.

 A szerzőpároson, Szörényi Leventén és Bródy Jánoson, Rosta Mária produceren, s a rendezőn kívül ott láttuk a mikrofon mögött Bátyai Edinát, a szegedi szabadtéri vezetőjét, valamint Őze Áront, a Pesti Magyar Színház igazgatóját. Utóbbi annyiban volt érdekelt, hogy az István, a király előfutáraként beharangozott Kőműves Kelemennek eredeti tervek szerint a Hevesi Sándor téri teátrum adott volna otthont, miután ott épp e jubileumi előadás miatt kellett búcsúzni az István, a királytól. Mindenki azon törte fejét, mi lesz majd a nagy dobás, már azon kívül, hogy a szerzők a mai színházi szakma egyik legfelkészültebb, legtöbb ötlettel bíró, de egyben legmegosztóbb rendezőjét kérték fel, állítsa színpadra az újraálmodott rockoperát. A rendezői koncepciót azonban végig titok övezte. Persze, a nézőknek ez a két információ is elég volt ahhoz, hogy szélsebesen elkapkodják a jegyeket: István, a király – rendező: Alföldi Róbert. Igen! Tetszik vagy sem, az István, a király az a zenemű, színdarab, amelyet mindenki kívülről ismer, amelyre mindig tömegek kíváncsiak, ahogy Rosta Mária fogalmaz: a „nemzeti minimum” része. Alföldi Róbertre pedig alapvetően egy másik nézői közönség kíváncsi minden tekintetben. Szinte a rajongásig sztárolt rendező törzsközönsége emitt egyesült az István, a király örökkön lelkes híveivel, s bár a két csoportnak értelemszerűen van közös metszete, a régi kliséktől szabadulni képtelen „ősnézők” túl magas elvárásai miatt a feszültség eleve kódolva volt a jubileumi előadásban. Ezt a feszültséget csak erősítették a külvilág részéről érkező folyamatos támadások, az Alföldit igaztalanul körbelengő összeesküvés-elméletek, ködös prekoncepciók. Sajnos az aknamunka nem is állt meg a suttogó propaganda szintjén, a szegedi városháza jobboldali többsége nagy elánnal verte le a sakktábláról a jubileumi díszelőadást Szegedre invitáló „királynőt”. Bátyai Edina elmozdítása komolyan veszélyeztette az István, a király szegedi premierjét, annak ellenére is, hogy a téli „kultúrpuccs” idején már megkezdődött a jegyértékesítés, s akkor már látható volt, mekkora érdeklődés kíséri majd a bemutatót. A városházi patthelyzetet végül kompromisszum oldotta fel, s a Bátyaihoz közel álló Herczeg Tamás lett a fesztivál új vezetője.  A nézők és az alkotói stáb is megnyugodhatott: semmi és senki nem veszélyezteti az István, a király augusztus végi bemutatóját a Dóm téren. Minden vihar ellenére a jegyek szélsebesen keltek el, s még a pótlólag beszúrt harmadik előadási nap is kevésnek bizonyult. Az augusztus végi Aréna-béli előadásokra is gyakorlatilag már minden jegy el van adva. Azoknak pedig, akik lemaradtak az élő színházi élményről, ott a televízió. Ilyenkor, augusztus 20-án már szinte megszokott, hogy a Magyar Televízió leadja valamelyik változatot, s idén a Duna TV-n láthatták volna a nézők a rockopera legújabb rendezését. Az MTVA azonban kihátrált a produkció mögül, helyét pedig nagy örömmel vette át az RTL-klub, amely augusztus 20-ika estéjén felvételről sugározta az István, a királyt.

                A többhónapos izgatott várakozás, az utolsó hat hét megfeszített tempója meghozta gyümölcsét. Egy nagyon érett, nagyon mai, nagyon kihívó előadás született, mely persze, épp a fentebb már említett, bizonyos régi klisékből fakadó, előre kódolt feszültségek miatt nem biztos, hogy akkora sikert könyvelhet el, mint amekkorát az alkotói stáb remélt. Egyre-másra olvasva a negatív kritikákat, az embernek az az érzése, a mai magyar társadalom éretlen arra is, hogy tükröt tartsanak eléje. A korábban puffogtatott rémképek, ködös előítéletek továbbélnek azokban, akik eleve szentségtörésnek tekintik, hogy e műhöz 2013-ban is hozzá lehet nyúlni, s hogy mindezt most az igencsak megosztó Alföldi Róbert teszi. Kortárs előadás? Szentségtörés? Az 1983-as ősbemutató nem volt az? Ezekkel az érvekkel vitatkozni persze nem is érdemes. Egy darab attól él tovább, hogy minden kor megtalálja benne a neki szóló üzenetet, ha úgy érzi, a darab róla is szól, róla, s a környezetéről, a jelen problémáiról. Ettől kortárs egy előadás, s nem attól, hogy mennyire modern jelmezekben, mennyire minimalista díszletek között játszanak a színészek – ahogy Alföldi többször is fogalmazott. Márpedig ez az István, a király egyszerre szembesít bennünket azzal, hogy a történelmet is emberek alakították, gyarló, tévedő, indulatokkal teli, sokszor alantas szándékoktól vezérelt emberek, valamint azzal, hogy mindez most sincsen másként, hogy a magyarság ma is ugyanolyan megosztott, mint ezer évvel ezelőtt, hogy most is gyilkos indulatok mélyítik egyre inkább az ideológiai és társadalmi szakadékot. Mindazonáltal Alföldi, a bölcs rendező egyik oldal mellett sem teszi le a voksát. Helyzeteket, szituációkat teremt, karaktereket fest meg – ha nem is mindig tökéletesen, de nem teszi mellé, kinek van igaza. Az a nézőre van bízva. A hatalom és a lázadás dichotómiája minden eddigi rendezésnél jobban feszíti szét a rockopera cselekménytörténetét. Ebben az előadásban ne keressünk karizmatikus szereplőket, hősöket! Az intézményes hatalom kisszerű bábjai állnak szemben valójában célnélküli lázadókkal. Talán ettől is lehangolóbb az egész, hisz a lázadó oldal nem valami eszméért harcol, pusztán a hatalommal szemben. István és Koppány alakja nem az eltérő neveltetésükből fakadó ideológiai különbség miatt távolodik el egymástól, hanem mert az egyik a hatalom szereplője lesz, a még felsőbb, külső, idegen hatalom elvtelen kiszolgálója, a másik meg a csupán erre feleselő, valójában igazi értéket nem felmutató lázadó. Roppant nehéz így azonosulni akár a tétova Istvánnal, akár a nem tudom, mi ellen, de valahol örökkön lázadó Koppánnyal. Alföldi előadásában igazán fajsúlyos szerepet a korábbi rendezésekben kizárólag tablókon szótlanul szereplő Géza fejedelem kap. Blaskó Péter játéka egészen magával ragadó. A keménykezű, tiszteletet parancsoló fejedelem jelenik meg előttünk mindjárt a darab elején. A tömeg félelemből vagy tiszteletből mélyen meghajol előtte. Ő az egyetlen alak, akit nem tud marionett bábként rángatni a tömeget és a fejedelmi családot Cipollaként megbűvölő Asztrik. Géza nem mellékszereplője ennek az előadásnak. A „Mondd, te kit választanál!” dal leghangsúlyosabb állításait mint fejedelmi parancsot, mint testamentumot az ő szájába adja a rendező. Mikor azt halljuk, „Valakinek holnap le kell mondani hivataláról!”, vagy azt, „Valakinek holnap át kell venni a koronaékszert!”, netán azt, „Valakinek holnap le kell tennie végül a fegyvert!”, tudjuk, Géza „diktálja tollba” politikai végrendeletét. Feltűnő, miként húzza meg magát a kisebb termetű Koppány a nagyfejedelem előtt. A „Nem kell (olyan isten)!”-t ordító állati tömeg egyszer csak elhallgat, mikor a fejedelem lép be a színpadra, s végképp tovaszáll a lázadó hév, mikor Géza erőteljesen rendre inti udvarát: „De! Kell!” – Nagyszerű hozzátoldás a darabhoz. Megrendítő, amint az „Adj békét, Uram!” utáni hosszú csöndben a szél fújja a gödörben a homokot, s közben Géza lerázza magáról a halotti leplét. Nem nyughat ott békében, ahol sírját a családtagok és a feltüzelt nép tiporják. Blaskó zseniális alakítást nyújt krónikásként is a második felvonásban. A krónikás szerepnek többféle megoldása is lehet. Egyfelől lehet a történetet kívülről látó tanár, aki a ma gyerekeit emlékezteti az ősök tiszteletére, aki a jövő reménységeit tanítja békére, megértésre. De láthatjuk benne Géza feltámadt alakját is, aki döbbenten szemléli, mivé lett országa a halála után. Akárhogy is, kívülálló szerepe egyértelmű: akár a jövőből érkező joviális tanítót, akár a múltból visszatérő fejedelem szellemét látjuk benne.

fotó: Szegedi Szabadtéri Játékok (A képen Blaskó Péter)

A másik kiemelt szereplő Asztrik apát alakja. László Zsolt alakításában egy merőben más főpapot láthatott most a közönség. Hol van már Victor Máté végtelenül lágy, kenetteljes hangja? Míg az ősbemutató Asztrikja csupán egy „szakrális segédmunkás” (sic!) volt, addig most egy kőkemény konkvisztádor, helytartó jelent meg előttünk. Rezzenéstelen arc, hamiskásan csengő ájtatosság, s a darab végén, a koronázáskor félelmet keltő, fenyegető „Ámen!” Sejteni lehetett, ha László Zsolt Asztrikként csak feleannyira lesz kőszívű, mint a Szent Johanna inkvizítoraként a Nemzeti Színház színpadán, akkor nyert ügye van, sikerül egy merőben új, még izgalmasabb karaktert felépítenie. Nos, ez bejött. Egy olyan személyt keltett életre, aki végig az események irányítójaként jelenik meg, aki a fizikai térben is legfelül helyezkedik el. Mindenképp kiemelném még a Gizellát játszó Radnay Csillát. A főszereplők közül nála láttam a legprecízebb szerepformálást. Hihetetlen apró gesztusokkal építette fel az idegenbe érkező, a barbár környezettől félő, a férjét oly nehezen megtaláló hercegnő karakterét. „Isten hozott!” – köszönti őt István. „Danke!” – hangzik a kurta válasz, s közben sóvárogva tekint a legalább vele egyívású Vecellinre (Makranczi Zalán). Majd kis szünet után kissé bátortalanul rá is zendít Radnay a „Nézz én rám láthatatlan!” kezdetű fohászra. Gyönyörűen, s kifejezően szól, kicsit magasabban énekelve, kicsit törve „az magyart”. Az „Unom a politikát!” kezdetű dalban a csalódott, magányos, ha kell, kikacsintó, kacér Gizellát látjuk, s innentől kezdve még inkább szembetűnőek a hercegnő és Vecellin lovag közötti rejtett érzelmek. Az már a rendezői lelemény, hogy Gizella eme dalából hangos demonstrációt csináltak a beakadt gramofon hatását keltő százhuszadik „Unom-a” utáni bekiabálással: „…. POLITIKÁT!!!” Ez persze sokak szemében csak azt erősíti, hogy Alföldi megint direktbe üzent a nézőknek, s főként a hatalomnak, noha általános politika- és elitellenes kiszólás volt ez, semmint konkrétan egyik vagy másik oldal melletti kiállás. No de visszatérve Gizellához, Radnay a második felvonásban is tovább dolgozik a karakteren ezen apró kis gesztusokkal. Elfordul, mikor géppuska ropog a csatajelenetnél, s Gizella tovább futja szerelmi köreit Vecellinnel nagyon meghitt lassú kettőst járva a győzelmi toron, egészen az „Oly távol vagy tőlem” reprízéig, ahol nagyon finoman, egy vállsimogatással és fájdalmas tekintettel jelzi a lovagnak, neki most, ebben a helyzetben mégis a férje mellett a helye. Hosszú az az út, amíg eljutunk az érdekházasságtól a boldog kapcsolat, a kölcsönös tisztelet, megértés csírájáig.

Gizella dramaturgiai ellenpontja, Réka is igen kitűnt a sokaságból. Tompos Kátya alakításában és énekhangjában ezúttal sem kellett csalatkoznunk. Ugyanakkor, mikor nyilvánosságra került a szereposztás, mikor megtudtuk, Tompos Kátya fogja Rékát játszani, ismervén az ő habitusát, kemény hangját, titkon reméltük, talán egy más Rékát fogunk a színpadon látni, mint eddig. Egy olyan lányt, aki sokkal elszántabban képes szembe szállni igazáért a hatalommal. A rendező koncepciója, hogy ezúttal sem kaptunk mást, mint az éterien tiszta, föld felett lebegő Rékát. Kétségtelen, Tompos Kátya ebben is hiteles volt, csak a kemény, vadóc lányt most zárójelbe kellett tenni, s ezúttal a törékeny, tiszta tekintetű angyalt kellett megmutatnia. (Ezt nem hiteltelenítte az sem,hogy első dalában szemetet szed. Az is épp az Isten előtti szégyenkezéséről szól embertársai miatt.) Gyönyörűen szólt alt hangja Radnay Csilla szopránjával kísérve az „Adj békét, Uram!” – kezdetű fohásznál, s igen drámai alakítás volt az apja eleste után földön zokogó lány magányos csüggedése, s odabújása a krónikás biztonságot nyújtó kezéhez. A „Halld meg Uram a kérésem!” kezdetű dal pedig kicsit frissebb hangkiszereléssel, a gyönyörű hegedűszólóval még szebben szólt, mint valaha. Ehhez persze kellett Tompos Kátya hangja is.

fotó: Szegedi Szabadtéri Játékok (A képen Tompos Kátya)

Mindenképp elismerően szólhatunk Novák Péter Tordájáról és Szemenyei János Laborcáról. Novák sámánbőgéseivel ijesztő hangulatot teremtett a színpadon. A második felvonás nyitása, a „Szállj fel, szabad madár!” felvezetése nagyon ötletes. Az „Áldozatunk fogadjátok!”-ban pedig igazán kiélhette tomboló hangját. Szemenyei mindkét jelenetében káprázatos volt. Az első pisszegésektől jutott el a tomboló „Nem kell!”-ig, majd a „Koppány küldött jó úrnőm”- kezdetű jelenésében humoros oldalát is megmutathatta, amiként egy nagyon laza, szemtelenül provokatív követet láthattunk Laborc személyében. Igazi karakterszerepeket vittek a magyar főurak. Znamenák István, Hevér Gábor és Schneider Zoltán igazán remek hangulatot teremtettek, s kupléikban meg tudták mutatni, milyen is egy tipikusan XXI. századi korrupt politikus. A német lovagok kevés megjelenési lehetősége miatt Farkas Dénes és Józan László színészi és énekhangi teljesítményét hosszabban méltatni nem lehet. Igazi meglepetés volt viszont, mit kezd Alföldi a két díszvendéggel. Varga Miklós és Nagy Feró láthatóan élvezték a szokatlan feladatot. Nem kellett mást játszaniuk, mint önmagukat. A nyolcvanas évekből időgépen, pardon: Trabanton (!) érkező regösök idegenül mozogtak 2013-ban. A régi rockerek, akiknek jelmezük is a nyolcvanas éveket idézte, a kádári kisembert festették meg nekünk, a hatalomnak szolgai módon behódoló, zászlólengető nyárspolgárt. Többet mutattak korábbi önmagukból a Koppány-feleségek, akiket Bánfalvi Eszter, Simon Boglárka és Csépai Eszter keltettek életre. Ebben a rendezésben igazi amazonokkal állunk szemben. Emitt az asszonyoknak igen erős szerepük van a tömeg felheccelésében is. Az erotika – amelyre sajnos ebben a széjjelszaggatott forrongó világban nincs idő – nagyon rövid ideig jelent meg az ő dalukban. Sajnos, a „Te vagy a legszebb álmunk” kezdetű dal az új, rohanó tempóban elvérzett, elvesztette régi jelentését.

S végül, rátérve a főszereplőkre! Udvaros Dorottya remek választás volt Sarolt szerepére, noha, az ő jelenléte is kissé fénytelenebb lett a korábbiakhoz képest. Nem volt Géza egyenrangú partnere, férjével ellentétben őt is ott találjuk a nyitány táncrendjében, a tömegben elvegyülve. Az „István, fiam!” kezdő sorait gyönyörűen énekelte. Öblös hangjával betöltötte a nézőteret. Nem az ő hibája, de a szintén kissé felgyorsított tempóval a későbbi részeknél elvesztette karakterét. S bár, Udvaros több korábbi interjúban is azt üzente, ő szeretné megmutatni Sarolt anyai arcát is, ez az előadásban kevésbé mutatkozott meg. A nagy várakozásokkal ellentétben Stohl András sem hozta azt, amit tőle vártak a nézők. Sok esetben igencsak feszegette hangi korlátait. Bár, a szintén az RTL Klubon leadott werkfilmből tudjuk, ő szeretett volna a „Szállj fel, szabad madár!”-ban egy heroikusabb Koppányt megmutatni, ezt a rendezői szándék végül felülírta. Persze, elgondolkodtató volt a többféleképpen elhangzott „Rabok legyünk vagy szabadok?” kérdés, hol pianóban, hol keményen a nézőkhöz vágva. Voltak Stohlnak nagyon jó pillanatai, például az „Elkésett békevágy”-ban, ahol láthatóan idő kell, míg Koppány a lánya énekére visszanyeri jelenlétét, s feleszmél drogos kómájából. Tán ez a jelenet sikerült a legjobban. Jó volt látni, hogy nem egy agresszív kakasviadallá silányította ezt a jelenetet a rendező. Itt az önmagával és a világgal keservesen vívódó Koppány jelenik meg előttünk, hogy aztán mégis torka szakadtából üvöltse István felé: „Kényszerpályán a világ…”.

fotó: Szegedi Szabadtéri Játékok (A képen Tompos Kátya és Stohl András)

Feke Pált nem először láthattuk az István, a király címszerepében a szegedi szabadtéri színpadán. De ez az előadás, ez a szerep is egészen más lett, mint a korábbi, 2008-as Társulat-bemutató. Alföldi Róbertnek hála, Fekéből sikerült minden musical énekesi manírt lefarigcsálni. Hangja erőteljesen szólt, s színészileg is jól oldotta meg a prózai jeleneteket. Az általa most bemutatott István egy tétova ifjú, aki igazán a darab végéig csak sodródik az eseményekkel. Alakjában látni, hangjában hallani a szenvedést, a kiúttalanságot, a félelmet. Azonban szép lassan megtanul parancsolni, Gézához hasonlóan rendre inteni a fejedelmi udvart. A darab végére már egy határozottabb férfit látunk, aki tudja, valójában mekkora áldozat ez neki is, s legyőzött népének is, de tudja azt is, e nélkül az áldozat nélkül a magyarságra csak a pusztulás vár. Asztrik kőkemény kérdéseire nagyon bátortalan „Akarom!” a válasz, de a palást súlya alatt mégis megerősödik, kihúzza magát, s majd’ egyenrangú félként közli Istennel: „Király vagyok, Uram, a te akaratodból./ Minden magyarok királya./ S én azt akarom, hogy ennek a népnek országa legyen./ Veled, Uram! De nélküled!” S ekkor hátat fordít a közönségnek, s kereszthordozó szerzetesei kíséretében határozott léptekkel indul a színpad belseje felé, hogy beterelje nyáját a karámba. „Felkelt a napunk!” – hangzik "hozsannázva", s a hömpölygő tömeg elsodor mindenkit, elsodorja a királyi udvart, a megrémülő Sarolttal, Gizellával, magyar urakkal, német lovagokkal egyetemben. Nem felhőtlen ujjongás itt e dal, sokkal inkább a szorongatott tömeg beletörődő kiállása új ura mellett. István is elfoglalja helyét a korona súlya alatt, s már rájuk is zárul a rácsos ajtó. A királyi udvar, s a nép a történelem foglyai lettek. S végül Feke Pál és Blaskó Péter előadásában minden eddigi István, a király-előadásnál szebben csendülnek fel a Himnusz sorai: „Isten, áldd meg a magyart!”

* * *

Alföldi Róbert rendezése igen komoly indulatokat váltott ki a premier után. Még művészetéhez közel állók sem tudják teljesen felhőtlenül állítani, hogy egy komplex előadással állunk szemben. Vannak nehezebben megfejthető megoldások, jelenetek, s hiába szólna a mű 2013-ról, a megosztottságunkról, ez a kettészakadás ebben a rendezésben nem mindig jelent meg. A tömeg épp hogy sokszor nagyon is egységes masszaként mozgott a színpadon, amely nem akarta hagyni, hogy rángassák. Ez a tömeg békére vágyik. Persze, ez is rendezői üzenet. Ez a tömeg nem jön be a színpadra a "Szállj fel, szabad madár!" című dalnál, csak miután a hordószónok Koppány rájuk üvölt: "Na!". Az egyszerű emberek úgy látszik csak ebből a szóból értenek, hisz Géza temetésén is csupán Asztrik erélyes intésére rogynak térdre. A nép szeretne először kimaradni a belharcokból. A több száz arc félelmet, tanácstalanságot, idegességet tükröz. Tragédiánk épp az, hogy a tömeget mégiscsak sikerült hol az István-tábornak, hol a Koppány-tábornak ide-oda tologatni. De ezek az emberek nem egymással néztek farkasszemet, hanem a hatalommal szemben. A felelősség egyértelműen azoké, akik heccelői voltak a két főszereplőnek, s a tömegnek: a fiát irányító Sarolté, a drogos révületében Koppányt manipuláló Tordáé, a gyutacsként dolgozó amazonoké. Velük szemben az éterien tiszta Réka békekönyörgése, Géza fejedelem, határozott, bölcs intelmei pusztába kiáltó szó csupán. 

Ami feltűnő, hogy a darab elvesztette minden korábbi szakralitását. Nem csupán kortárs drámához van szerncsénk, de egy teljesen profanizált István, a királyhoz. A kereszt minden esetben mint a gyűlölt zsarnokság szimbóluma jelent meg. A térítők gagyi „Mátrix-ügynökként” szaladtak a színpadon, s a keresztet cipelő csuhások – akik pedig mintha valamelyik horrorfilmből csöppentek volna ide – érthetetlen módon a feszületekkel döfködték az önmagukat vasvillával, kaszával védő tömeget. Miért ők? Miért kell egyenest fegyvert csinálni a keresztből? Miért nem a világi hatalmakra bízzák a megtorlást? Nem a modern feldolgozással van baj. A géppuskaropogás nagyon ötletesen szemléltette az egyenlőtlen küzdelmet a hatalom és a tömeg között, de ennyi elég is lett volna ennek érzékeltetéséhez.  Az sem lett volna kevésbé hatásos, ha a vörösen világító, nyomasztó keresztek a géppuskák árnyékában vannak, csupán ideológiai támaszt nyújtva a kegyetlen öldöklésnek. Elvesztette spirituális jellegét az „Áldozatunk fogadjátok!” jelenet is, amely ezúttal nem az égiek megnyerését célzó pogány szeánsz volt, hanem egy vérgőzös füves buli, egy fergeteges rock-koncert, amelyben azért csak megjelent a fehér ló – ki tudja, talán csak látomásként. (Persze, mindenki tudja, hogy eleink is "szívtak", de ennek ellenére a spiritualitás valahogy most kevésbé jött át.) Az elállatiasodott tömeg veszedelmes manipulálása volt ez mégis ebben az amúgy zseniálisan megkoreografált jelenetben. Az ülepedni váró rendezői ötletek széles tárházát szolgálta a zseniális díszlet, mely Menczel Róbert nevét dicséri. Kicsit nagyobb, kicsit más, de mégis emlékeztet az Iglódi-féle István, a király szintén rozsdás vasszerkezetre épülő kupolás/koronás díszletére. Ötletes volt a színpad közepére tervezett gödör, amely hol csatatérként szolgált, hol a holtakat elnyelő anyaföldként. A porló föld, tőzeg többször visszatér a koreográfiában, amint a táncosok lábukkal s kezükkel verik azt fel. A sírfedőlapok nyomasztó súlya is többször érződött az előadás alatt. S különösen a darab végén volt ennek jelentősége. Koppány felnégyelését nagyon szépen, visszafogottan oldották meg. A híveit szedték négy felé, négy csoportba rendezve őket, megkötözve, megfélemlítve, miközben vezérük szelleme kezében mellkasához szorított karddal a nézőtér lépcsőin át "mennybe ment". Koppány felmagasztosult, híveit megtörték, s ennek keserédes eredményeként láthattuk, amint Torda és Koppány asszonyai is együtt éneklik leigázott társaikkal, ha nem is őszinte lelkesedéssel: "Felkelt a napunk!" A sírok fedlapjait újra, ezúttal végleg lerakták, a múltat örökre eltemetve. Vári Bertalan fantasztikus koreográfiát hozott össze. Hol modern, hol néptáncos elemekből építkezett ez a rendkívül pergő, sokszor színpadot perzselő koreográfia. Ha azt vesszük, hogy Vári Bertalan is alapító tagja volt az Experidance Táncegyüttesnek Román Sándor mellett, nem is csoda, ha ennek az előadásnak a koreográfiáját nézve kissé Magyar Színház-utánérzésünk van. Nagy Fruzsina kreativitásáról tanúskodnak az egészen mai jelmezek, amelyekkel hőseink egyenest a Váci utcáról érkeztek – ahogy korábban beharangozták. A jelmeztervező azt nézte, vajon milyen ruhákban villognának ma az uralkodó osztály tagjai, s mit jelent a divat a plebsz számára. Gizella gyönyörű fehér estélyije, Sarolt fekete gyászruhája, Réka kissé visszafogottabb kék viselete nagyon szépen mutattak a színpadon. Torda jelmeze pedig igazán provokatív ruhaköltemény. A zenei összhangzatért Kesselyák Gergely volt felelős, aki remekül instruálta az Óbudai Danubia Zenekart. Az István, a király történetében amúgy is az újdonság varázsával hatott most az élő zene, mely sokszor még szebben szólt, mint a régi hanghordozókon. Néhol persze, bántóan gyors volt a tempó, ezzel olykor karaktereket silányítva el, jeleneteket csapva agyon. E pár negatív észrevétel ellenére is egy olyan előadásról van szó, amely megérdemelné a folytatást, megérdemelné, hogy tovább érjen. Az István, a király 30. születésnapjához mindenképpen méltó előadás született a közönség és a szerzők nagy megelégedésére, a több hónapos kemény munkát siker koronázta. A gigantikus koronába zárt szereplők, táncosok százai, s a nézőtéren ülő ezrek együtt énekelhették a Himnusz sorait, megrendülve, mély fájdalommal. Eljött a magunkba nézés ideje, s hinnünk kell benne, hogy a vérből új országot kell építenünk, hősök híján nekünk, gyarló embereknek!

Rechtenwald Kristóf

fotó: Szegedi Szabadtéri Játékok (A képen Feke Pál, háttérben balról jobbra: Schneider Zoltán, Znamenák István, Radnay Csilla, Farkas Dénes, Udvaros Dorottya és Makranczi Zalán)

A bevezető kisképen az István, a király jubileumi előadásának, az I.K.3.0. produkciónak hivatalos plakátja látható. Fotó: Nánási Pál

4
Értékelés: Nincs Átlag: 4 (1 szavazat)