VARÁZSLAT A WEST ENDEN

A Matilda tegnap esti premierjén a közönség szétszedte, ami a Cambridge Theatre-ből megmaradt a kirobbanó energiával színre állított mesemusical fináléja után. Minden írásomban igyekszem eloszlatni a tévhitet, miszerint a West Enden még mindig divat a premieren való állótaps – megtörténik, de igen ritkán. Valóban csak akkor, ha az előadás kiérdemli azt – és ez a bemutató, Matthew Warchus rendezővel az élen, minden tekintetben kiérdemelte.

Nehéz a kritikus dolga, ha nincs mit kritizálni: ha csupa jót említünk egy produkcióval kapcsolatban, elfogultsággal vádolhatnak. Nos, ebben az esetben azt hiszem, a sajtó többi képviselője is Matilda rabjává vált. Mi a siker titka?

A produkció világpremierjére a Royal Shakespeare Company színházában került sor 2010. december 9-én Stratford-upon-Avonben. Bár nevezhetnénk try-outnak is, hiszen az embernek nehezére esik elhinni, hogy bárki is úgy gondolta volna Stratfordban, hogy ez a darab nincs a West Endre „kárhoztatva”. Pedig így volt: az alkotók saját elmondásuk szerint legmerészebb álmaikban sem gondolták volna, hogy Matilda Londonban is életre kelhet. A stratfordi premierről író kritikák egyöntetűen mesterműnek nevezik a darabot, ezért feltételezhetjük, hogy nem sok változtatás történt a West End bemutató előtt.

Roald Dahl író mestere volt az ilyen jellegű történeteknek. Bár művei Angliában rendkívül népszerűek, Magyarországon talán a Charlie és a csokigyár filmfeldolgozása hívta fel rá leginkább a figyelmet. Az 1990-ben elhunyt író egyik utolsó műve a különleges képességekkel és nem mindennapi intelligenciával megáldott kislány meséje, aki imádja a történeteket és akit sem családja, sem társai nem értenek meg. Szülei csúfolják, kinevetik a már ötévesen olvasni tudó lánykát, akit egyedül a könyvtárosnő ért meg. Az iskola gonosz és kegyetlen igazgatónője nem javít a helyzeten, aki a kivételesen intelligens Matildában elpusztítandó ellenséget lát. Miss Honey, Matilda tanárnője felkarolja a kislányt. A tanárnővel sem volt bőkezű az élet: szüleit korán elvesztette, és anyjának gonosz nővére – mint megtudjuk, a kegyetlen igazgatónő – kisemmizte. Ahogy közel kerülnek egymáshoz, Matilda rájön, hogy Miss Honey szomorú élete hasonlít az egyik történetre, amiről azt hitte, ő találta ki. A kislány, immár csaknem természetfeletti képességeivel felfegyverkezve, összefog Miss Honey-val és az osztállyal, hogy végül sikerrel győzedelmeskedjenek az elnyomás felett.

A történetnek, mint minden Dahl-mesének, van egy sötét éle, amely olykor bizarr, sajátos világba vezeti az olvasót. Az író egyik különleges képessége volt, hogy a gyermekek szemével tudta látni a világot, amely írásai sikerének egyik alapvető kulcsa. És ez az a nélkülözhetetlen hozzávaló, melyet a musical alkotói sértetlenül emeltek át a színpadra. A gyerekközönség természetesnek fogadta el ezt a világot, és csillogó szemekkel, égő fülekkel figyelte a történet alakulását. Mi, felnőttek pedig, bár a mesterien szőtt, bájos-ijesztő történet már ömagában is lekötötte volna a figyelmünket, alig győztük befogadni a produkció minden területén nyilvánvaló színházi tour de force-t.

Minden színész brillírozik a szerepében, de az, aki majdnem viszi a prímet, az a férfiként nőt játsszó Bertie Carvel Miss Trunchbull, a zsarnok és szívtelen, gyermekeket gyűlölő, kalapácsvető olimpikonból lett igazgatónő szerepében. Azt írtam, majdnem viszi a prímet, mert az előadás sztárjai vitathatatlanul a gyerekek, különösen Matilda, akit a bemutatón Eleanor Worthington Cox alakított. Be kell vallanom, már-már szürreálisnak tartottam azt a minden tekintetben hibátlan, koncentrált, vérprofi játékot és éneklést, amit ezek a gyerekek produkáltak. Az oly sokszor kötelező, „tapsoljuk meg lelkesen, hiszen olyan aranyos”-jellegű tapsra most nem volt szükség. Nem is volt taps, inkább féktelen tombolás a közönség részéről, ahogy a West End szemünk láttára megszületett sztárjait ünnepelték.

Rob Howell jelmezei és díszlete lenyűgözően ötletesek, sokrétűen és tökéletesen szolgálják a történetet. Már a nézőtérre való belépéstől kezdve tudjuk, varázslatos világba csöppentünk. Tim Minchin zenéje és szövegei – melyek sikere saját elmondása szerint magát Minchint is meglepte – könnyedek, játékosak, mégis alkalmasak rá, hogy végtelen precizitással ragadják meg a darab mélyebb rétegeit, olyan regisztereket, melyeket talán csak felnőttként lát az ember. Mert a Matilda amellett, hogy egy fantasztikus történet, az egész gyermekkor szimbóluma is egyben. Magában foglalja rég elfeledett félelmeinket az első naptól az iskolában, a meg nem értettségtől, a tanárainktól, a sokszor értelmetlen szabályoktól. És emlékeztet valamire, ami mindannyiunkban ott él: a történetek szeretetére, a fantázia végtelen erejére és nosztalgikus érzelmekre a gyermeki lét egyszerű bonyolultsága, bizarr szépsége után.

Igéző, örökké emlékezetes produkció; hosszú ideje az első a West Enden, amely bizonyosan megtalálja az utat a szívekhez. Mi több, nem lepődnék meg, ha Matilda előbb-utóbb a New York-i kritikusok fagyos szívéhez is meglelné a kulcsot.

Vincze Dániel