Hírek, beszámolók

A Nyomorultak angol nyelvű hangfelvételei

A bevezetőben csak olyan közhelyeket tudnék puffogtatni, mint az, hogy A nyomorultak a világ egyik legsikeresebb musicalje, de erről mindenki tud, úgyhogy bele is vágok a közepébe. Úgy gondolom, hogy négy említésre érdemes angol nyelvű hangfelvétel létezik, így ezekről fogok beszélni.

1. Original London Cast
2. Original Broadway Cast
3. Complete Symphonic Recording
4. Les Misérables Live! 2010 Cast Album

Tudom, hogy a 10. évfordulós koncert hanganyaga szintén megjelent dupla cd-n, de azt vegyük meg inkább dvd-n, túl jó ugyanis az a szereposztás ahhoz, hogy megfosszuk magunkat a látványtól, ha egyszer az is hozzáférhető. Természetesen lehetne még írni a francia változatról, mert az volt az eredeti, vagy a magyarról, hiszen az a mienk, de angolul lett világhírű a darab, és ezen a nyelven több felvétel is készült, ezeket érdemes tehát elsősorban összehasonlítani.
Valamennyi lemeznek jutott a jóból és a kevésbé jóból egyaránt. Nem ígérem, hogy a cikk elolvasása után mindenki tudni fogja, melyiket rendelje meg holnap az interneten, de remélem, legalább az egyiket megveszi, aki ezt eddig nem tette meg. Az is valószínű, hogy nem mindenki fog egyetérteni velem a leírtakban, de ezért jó, ha több szereposztás jelenik meg egy musicalből. Mindenki ki tudja választani a neki leginkább megfelelőt… vagy mindet.

Original London Cast (1985)

Számomra ez „A” felvétel. Éveken keresztül küzdöttem érte abban az időben, amikor itthonról még Bécs is nagyon messze volt az egyszerű ember számára. Egy nap megláttam egy pesti boltban messze a pult mögött a jól ismert kislányt, de örömöm nem sokáig tartott, mert nem sokkal később az apróbetűs részt is észrevettem: Deutsche Originalaufnahme. Ezt a lemezt tehát nem vettem meg, pár év múlva viszont egy kedves ismerősöm elutazott az osztrák fővárosba és ott beszerezte nekem a legjobb karácsonyi ajándékot, amire valaha pénzt költöttem. Az új szerzeményt úgy két-három évig nem vettem ki a lejátszóból, ennek ellenére megpróbálok róla elfogulatlanul írni.

Adott egy nagyon elszánt, magabiztos Javert, az ehhez tökéletesen illő sötét hangszínnel. Ő Roger Allam, a kétszeres Olivier-díjas, elsősorban prózai darabokban játszó színész, aki énekelni is tud, nála jobbat nem is kívánhatnánk. Vagy mégis, de csak ha maximalisták vagyunk, és miért ne lennénk. Ő az öngyilkosságában is elszánt, nem csúszik ki a lába alól a talaj, nem bizonytalanodik el. Inkább dühöt érzek a halálában, mint összeomlást, az pedig számomra nem indokolja az öngyilkosságot. Bár ez nem Roger Allam hibája, a kiadás egyik legnagyobb hiányossága is Javert alakjához kapcsolódik. A felügyelő legtöbb jelenete ugyanis – mint az Original Broadway Cast esetében – egyszerűen lemaradt a lemezről. Rendben van, hogy zeneileg nem ezek a legizgalmasabb részek, de e jelenetek hiánya Javert-t – kis túlzással – mellékszereplővé zülleszti.

Marius jelenetei persze helyet kaptak a lemezen, pedig azokat igazán meg lehetett volna húzni, főleg az I Saw Him Once, In My LifeA Heart Full of Love hármasnál, az nekem mindig egy kicsit sok a jóból. Jó hír viszont, hogy Michael Ballnál jobb Mariust nem hordott hátán a föld, ennek a szerepnek egyszerűen meg kellett őt találnia. Fiatal, szerelmes, mégis férfias és erős. Huszonhárom éves volt, amikor a felvétel készült, és minden egyes hangját öröm hallgatni. Azóta sem énekelte el úgy a szerepet senki, beleértve őt magát is. Három évvel később a Complete Symphonic Recordingon, majd a 10. évfordulós koncerten is hallhattuk őt Mariusként, és ezeken is összehasonlíthatatlanul jobb, mint bárki más ebben a szerepben, mégis az első felvétele az igazi.

Eponine-t Frances Ruffelle játssza, aki a londoni felvételen nagyon tetszik, elveszett, szerelmes és jó szándékú lány, az On My Own tele van érzelmekkel, nem véletlenül kérték fel a New York-i bemutatóra Colm Wilkinsonnal együtt.

Ezzel el is érkeztünk Valjean alakjának megteremtőjéhez, aki egyébként az első Fantom (Sydmonton) és az első Che Guevara (Evita Concept Recording) is egyben, úgyhogy van rutinja az önálló szerepformálásban. Hangszíne meleg, férfias és erős, bármilyen hangulatot hitelesen vissza tud adni, Javert kivételével bárkiben képes bizalmat ébreszteni. Fantine nem is bízhatta volna jobb emberre gyermekét, mint Colm Wilkinson Valjeanjára. Termete ugyan lehetne tekintélyt parancsolóbb, hiszen egy irtózatos erejű rabról beszélünk, de ezen az apró hiányosságon egy cd esetében viszonylag gyorsan át tudunk lendülni. A Bring Him Home-ot senki nem tudja úgy elénekelni, mint ő, hangja gyönyörűen szárnyal, tele van aggodalommal és gyengédséggel, az ember percekig nem tér magához, ha tisztességes hangerővel végighallgatja a dalt. Hangi adottságait persze a színész is ismeri, szereti is hallgatni, ez pedig néha a színészi játék rovására megy, de inkább a későbbi felvételein, a londoni változaton még ez sem jellemző.

A felvétel egyetlen igazi gyenge pontja Fantine. Patti LuPone-t szerettem Mama Rose-nak, szerettem Norma Desmondnak, talán Reno Sweeney-nek is, (legalábbis addig, amíg meg nem hallottam Sutton Foster Renóját), Evitának azonban már kevésbé, Fantine-nak pedig egyáltalán nem. Fantine ártatlan, elesett, segítségre szorul és szerethető. Patti LuPone alakításából ez mind hiányzik, és talán erős szó a közönséges, de az egészen biztos, hogy Fantine-t ezen a felvételen sem szeretni, sem sajnálni nem tudom. Le a kalappal, hogy gyakorlatilag bármit el tud énekelni hajókürtszerű, erőszakos mellhangján – ezért találták meg Ethel Merman egykori szerepei – de ez nem mindig előny. Egy haldokló utolsó szavainál például kifejezetten zavaró.

Az Original London Castról ugyan sok jelenet lemarad, de szintén sok dolgot találunk, ami más felvételeken egyáltalán nincs, vagy nem úgy van rajta. Gyönyörűen szól, az albumot akkor is érdemes lenne megvenni, ha csak a Stars első néhány ütemét hallgatnánk meg újra és újra. A vonósok gyönyörű bevezetését más felvételen sajnos hiába keressük.

Original Broadway Cast (1987)

A londoni előadás állt a legközelebb az eredeti francia produkcióhoz, a Broadway-re már egy módosított verzió került. Gavroche dalát megkurtították és áthelyezték, Cosette szólóját, az I Saw Him Once-t szintén kivették, bár ez utóbbiért nem kár. Tudták, rá kell borítani az asztalt az amerikai közönségre ahhoz, hogy a darab sikeres legyen, így a bevezető akkordokon is módosítottak, és Javert nagy szólóját, a Stars-t is átírták. Rájöttek
, hogy a dal sosem lesz igazi showstopper, ha nincs egy óriási hangrobbanás a végén, úgyhogy kapott egy kis tuningot az erdetileg piano befejezés. Az eredmény kétségtelenül hatásos, de eltűnt a dalból a vonósok varázslatos dominanciája.

Javertként Terrence Mann sajnos csak dühös kamasznak hat Colm Wilkinson Valjeanja mellett, nem egyenrangú ellenfélnek. Még a Csillagokban sem érzek erőt, pedig azt azért módosították, hogy több kraft legyen benne, mint Londonban. Randy Graff meggyötört, megfáradt Fantine, ami tetszik, de ő sem bírja ki, hogy ne énekelje túl a haláltusáját. David Bryant Marius-a férfinek hiteles, szerelmesnek azonban kevésbé és a fájdalma sem igazi. Cosette-ben (Judy Kuhn) felfedezhető a lázadó, amitől szimpatikusabb ugyan nem lesz, de mindenképpen értékelendő, hogy játszani is próbál amellett, hogy elénekli a dalait. (Cosette esetében már ennek is örülni kell.) Frances Ruffelle-lel nem tudom, mi történt a londoni felvétel óta, de számomra ő a lemez mélypontja. Nazális, összeszorított fogakkal énekel, fájdalmat mégsem érzek. Persze a Tony díjat megkapta az alakításáért, úgyhogy én is tévedhetek. Colm Wilkinson is tudja ezt jobban, többet fürdik hangja szépségében, mint kellene.
Enjolras a kevés pozitívum egyike a felvételen. Michael Maguire erős, határozott, tudja, mit akar és a hangja sem tűr ellentmondást, de ez önmagában kevés ahhoz, hogy őszintén javasoljam bárkinek is ezt a felvételt.

Complete Symphonic Recording (1988)

A legfontosabb információ, hogy a tripla cd (három lemez… de jó ezt leírni) a musical teljes zenei anyagát tartalmazza egy szimfonikus zenekarral, valamint az angol, amerikai és ausztrál produkciók legjobb szereplőivel megtámogatva. Ez elsőre elég jól hangzik, én is ezért vettem meg.

A cd leggyengébb pontjával kezdem, aki nem más, mint a Valjeant játszó Gary Morris. A lemezen a Broadway-t képviseli, alakítása azonban hiteltelen. Nem egy küzdeni képes, erős férfi az ő Valjeanja, hanem súlytalan alak, akinek még az aggódása, vívódása sem hihető. Anyanyelve az angol, de indokolatlanul nyújt egyes szótagokat és egészen furcsa helyekre teszi a hangsúlyt, ami teljesen életszerűtlenné teszi az előadását. Énekelni természetesen tud, de ez minden energiáját el is viszi. Persze akkora vibrátóhoz, mint amekkorával a Bring Him Home-ot – és hallgatóságát – megterheli, kell is az energia. Neki tehát a country és pop világában kellett volna maradnia, ott valóban jelentős sikereket ért el, amit nem is szabad tőle elvitatni. 

Szerencsére van Javert is a lemezen, méghozzá mind közül a legjobb. Philip Quast rettenthetetlen, elszánt felügyelője bármilyen Valjeannak méltó ellenfele lenne, Gary Morris-ét pedig egyenesen a földbe döngöli (legalábbis földbe döngölné, ha Hugo nem így írta volna meg a regényt). Ellentmondást nem tűrő módon hajszolja a bűnt, amíg világa teljesen össze nem omlik azzal, hogy Valjean szabadon engedi őt a barikádon, ahelyett, hogy megfosztaná életétől. Ha már itt tartunk, én ezt kulcsjelenetnek tartom, mégis lemaradt az Original London Castról és az Original Broadway Castról is. Javert tehát öngyilkosságánál már teljesen elvesztette a talajt a lába alól, és ezt senki nem tudja úgy visszaadni, mint Philip Quast. A 10. évfordulós koncerten egyrészt nem Gary Morrisszal, hanem Colm Wilkinsonnal állították szembe, másrészt a videón a játéka és ijesztő, rideg kék szeme is látszik. A szerepet mintha rá írták volna.

Éppen úgy, ahogy Marius szerepét Michael Ballra. Ő egyszerűen tönkretette minden más színész próbálkozását a szereppel. Ha valaki egyszer hallotta Marius szerepében Michael Ballt, akkor mindenki más zavarni fogja. Ezért énekli három különböző felvételen is ő a szerelmes diákot.
Anthony Warlow-ról azt szokták mondani, hogy ő a legjobb Enjolras, és tényleg. Határozott, elszánt, erős, és a hangja ugyanilyen. Én is őt választanám vezetőnek. Aki a színészt nem ismeri, az először is hallgassa meg a Jekyll és Hyde Concept Recordingot, aztán minden mást is, amin Anthony Warlow énekel. Ausztráliában mindent eljátszott már, örülök, hogy Enjolras alakítása is fennmaradt.
Fantine-t Debbie Byrne alakítja, aki Quasthez és Warlowhoz hasonlóan ausztrál. Hangja sajnos sokkal idősebbnek hat, mint amilyet a karakter megkövetelne magának. Tény, hogy a lányt erősen megtépázta az élet, de nekem akkor is hiányzik egy kis ártatlanság a hangjából.
Eponine a kakukktojás, legalábbis származását tekintve, ő ugyanis nem angol nyelvű produkcióból érkezett, a szerepet Tokióban alakította. Kaho Shimada alapvetően jó választás volt a szerepre, van a hangjában valami szeretetreméltó, és pont ez kell Eponinnak. A probléma az, hogy a mélyebb regiszterben egyszerűen eltűnik a hangja. Vagy elnyomja a hatalmas zenekar.

Apropó hatalmas zenekar. Nem érzem, hogy nagyon sokat hozzá tudna tenni a felvételhez. Persze érezhető, hogy sokkal gazdagabb a hangzás, mint a többi lemezen, mégis, mintha kihasználatlanul maradt volna az a sok zenész. Mintha a hangmérnökök egy kicsit féltek volna tőlük, vagy el akarták volna őket dugni. Én sokkal pregnánsabb zenekari jelenlétre számítottam, és néhol – ott van például a Stars vége – ezt meg is kaptam, máshol azonban hiányérzetem volt. Nyilván nem is lehet egy ekkora zenekart egy nem kifejezetten erre írt musicalben maradéktalanul kihasználni. A zenekaron egyébként Martin Koch karmester sem segít, aki néha olyan vontatott tempót diktál, hogy színész legyen a talpán, aki ilyen körülmények között bármilyen érzelmet képes csempészni a játékába. Ő az, aki az Original London Caston is tönkre teszi a Confrontationt.

Elismerem, hogy néha kell egy kicsit oldani a feszültséget, de a Thenardier házaspár jeleneteit egyáltalán nem szeretem. Félreértés ne essék, kellenek ők a darabba, csak nem így, hanem úgy, ahogy Hugo megalkotta őket. Nem baj, két szórakoztató figurával legalább megfelel a darab a musical műfajáról kialakult sztereotípiáknak. Ennél a felvételnél a fentiek ellenére megemlítem, hátha valakinek ez fontos, hogy Madame Thenardier (Gay Soper, London) közönséges és gonosz, tehát jó. 

Ami miatt tehát ezt a felvételt ajánlani tudom, az a teljes zenei anyag, Javert más felvételeken kihagyott jelenetei, Philip Quast, Michael Ball, és Anthony Warlow. Tetszik az is, hogy az első cd nem fejeződik be Javert szólójával. Az utolsó szó Gavroche-é, és az kell is oda nagyon.

Les Misérables Live! 2010 Cast Album

Nem olyan steril a hangzás, mint a stúdiófelvételeken, de amit egy élő előadás a darabhoz hozzá tud tenni, azt csak ez a felvétel tudja. A zenekar is itt szól a legnagyobbat, jót tett az új hangszerelés, a tempók nagyon jók, a karmester teret ad az
énekeseknek ha kell, de nincs ólomból a keze, ha a jelenet ezt igényli. A Confrontation végre tényleg tele van feszültséggel, az ember már-már félti a lejátszót a robbanástól, de ez tulajdonképpen az egész lemezre igaz, ami dicséri a kórus és a hangmérnökök munkáját is.

Szintén fontos, hogy a felvétel majdnem teljes, így Javert szerepe a helyére kerül, amiben természetesen Earl Carpenternek is van némi szerepe. Sokkal erőszakosabb felügyelő, mint bárki más, és szoknom kellett ugyan egy kicsit, hogy a szótagok jelentéstől, hosszúságtól függetlenül pont úgy pattognak, mint a kottában, a Runaway Cart és a First Attack (amikor Valjean szabadon engedi Javert-t) meggyőzött arról, hogy az ő játékának is vannak árnyalatai.

John Owen-Jones hangja lehet, hogy nem annyira férfias, mint Colm Wilkinsoné, de magasan a legjobb színészi alakítást nyújtja Valjeanként. Aki ebben kételkedik, hallgassa meg a Soliloquy-t és többé nem fog. Aztán hallgassa meg az egész felvételt, mert John Owen-Jones miatt érdemes.

Fantine szerpében Madalena Alberto szokatlanul hisztérikus, de ez sok helyen előny, akár üdítő változatosságnak is nevezhetném. Könnyen lehet ilyen hatással egy emberre az a rengeteg szörnyűség, ami vele történt. Ő sem használja a fejhangját az I Dreamed a Dream eléneklésekor, mégis képes együttérzést kelteni a hallgatóban.
Marius és Enjolras szerepében Gareth Gates és Jon Robyns akár jó választás is lehetne, ha nem hallottuk volna ugyanezt Michael Balltól és Anthony Warlow-tól. Így azonban tudjuk, milyen az, ha ez a két szerep igazán megszólal. Hangjuk nagyon fiatal, és – bár nem elsősorban rájuk gondolok – engem kifejezetten zavar, ha az előadást egy tinisztárral próbálják eladni, aki a legkevésbé sem alkalmas a szerepre. Ezért biztos sok lány a fejemet venné, de szerintem erre a Nyomorultaknak nincs szüksége.
Eponine (Rosalind James) szintén jó választás – persze nem annyira, mint Lea Salonga volt a 10. évfordulós koncerten – az On My Ownban dühöt érzek, és az jó. Ami viszont nem tetszik, az a sok-sok felesleges díszítés, hajlítás. A haldokló Eponine-nak beszélni is alig van ereje, nemhogy hajlítgatni.
Meggyőződésem, hogy Cosette szerepét sem elénekelni, sem eljátszani nem lehet normálisan – nem tudom, hány színésznőnek lehet ez a szerepálma, de nem hiszem, hogy sokan vannak – Katie Hallnak azonban ezen a felvételen egész jól sikerült. Tiszta, ártatlan, nem áriázik zavarón, nem affektál idegesítően és nem erőlködik a hangokkal, márpedig ezek közül egy is elég ahhoz, hogy valaki kiemelkedjen a Cosette-ek mezőnyéből.

Ezzel nagyjából mindent elmondtam, amit a felvételekről el akartam mondani, és hogy valami haszna is legyen a cikknek, a végén megosztom veletek a nagy igazságot: az Original London Castot kell megvenni. Ha objektíven gondolkodnék, akkor persze a 2010 Cast Albumot ajánlanám, mert – a 10. évfordulós koncert után, amit dvd-n kell megvenni – az a legjobb. De nem azt ajánlom, mert elfogult vagyok.

Tizenegy évvel ezelőtt a színházban úgy éreztem, hogy Valjean szerepében Ivan Rutherford három óra alatt több évtizedet öregedett, és ez nem csak a sminkesek munkája, de nem is csak a színészi játéka miatt történt. A legmegdöbbentőbb az volt, hogy a hangja is öregedett ugyanennyit pár óra alatt. Ezt az érzést sajnos azóta is hiába keresem a felvételeken, de tartok tőle, hogy ez nem véletlen. Ha az ember először lát külföldön musicalt, ráadásul úgy, hogy a musical A nyomorultak, a külföld pedig a Broadway, akkor az élmények – és tíz év távlatából az emlékek – könnyen megszépülnek. Régen sok időm volt és kevés lemezem, most sok lemezem és kevés időm. Ritkábban veszem tehát elő A nyomorultakat, de most nagyon jó volt újból meghallgatni mindet. Rájöttem ugyanis, hogy jöhet bármilyen új musical, megismerhetek bármilyen új szerzőt, A nyomorultak mindig előkelő helyen lesz a gyűjteményemben.

Molnár Róbert

Kapcsolódó tartalmak

A Csókos asszony visszatért

Stern Ágnes

Május elsején Webber Requiemje a Művészetek Palotájában

Volf Anna

Idén is Advent Budapesten a Városháza Parkban

Buchmann-Horváth Emese

Gáspár Lacit váltja Vastag Csaba a Józsefben

Volf Anna

Marica Grófnő

Buchmann-Horváth Emese