Interjúk

A nyomorultak – Interjú Koós Rékával

A nyomorultak musical megfilmesített változata december végétől hazánkban is látható. A nagy érdeklődéssel várt mozifilm tiszteletére indított interjúsorozatunk soron következő részében Koós Rékával beszélgettünk, akit akár “örök Fantine”-nak is aposztrofálhatnánk, hisz a színésznő négy produkcióban is nagy sikerrel alakította a tragikus sorsú leányanya karakterét.

Fantine szerepe végigkísér a karriereden. Milyen érzés több produkción keresztül megformálni egy karaktert?

Van pár másik szerepem is, amit többször játszhattam – Eva Peron, Anita (West Side Story – a szerk.) vagy éppen Marguerite St. Just A Vörös Pimpernelből – , de tagadhatatlanul Fantine a csúcstartó. A kilencvenes évek végén Németországban játszottam először a musicalben, ahol a helyi rendezőnő azt mondta a társulatnak, hogy A nyomorultak – vagy mert megutáljuk vagy mert imádni fogjuk – mindenképpen része marad az életünknek. Persze huszonnégy évesen csak legyintettem erre, de ahogy teltek az évek, rá kellett jöjjek, hogy mennyire igaza volt. Természetesen az is kell hozzá, hogy az ember ennyire szeresse ezt a fajta musicalt, de én akárhányszor csak meghallom az első taktusokat, szinte pavlovi reakcióként libabőrös leszek. Ez a zene számomra megunhatatlan.

Huszonnégy évesen játszottad először a szerepet, a legutóbb pedig idén februárban. Hogyan változott Veled a karakter?

A nagy változás akkor állt be, amikor magam is anya lettem. Nem klisé, hogy ez mindent megváltoztat az ember életében – és itt nem feltétlenül a mindennapokra gondolok, hanem az ember érzelmi világára. Egyszer csak magától ott volt bennem minden, és szinte nem is kellett játszanom. Kislányom van, aki a kecskeméti produkció idején még korban is pont annyi volt, mint a kis Cosette. Amikor Fantine lázálmában beszél a lányához, szinte láttam a saját gyermekemet.

Az első A nyomorultak meghallgatásodon eleve erre a szerepre jelentkeztél? Soha nem vágytál másik karaktert alakítani a darabból?

Nem. A szerep maga is gyönyörű: az anyai önfeláldozás ikonikus szerepe. Thenardiernéra is gondoltam, és remélem lesz alkalmam eljátszani, de akkor ahhoz még nagyon fiatal voltam. Fantine valamiért tényleg végigkíséri az életemet: már a főiskolára is ezzel a dallal (Álmodtam egy álmot – a szerk.) felvételiztem. Eponine-ra sosem vágytam, nem tartom magamat olyan lírai alkatnak. Igaz Fantine is elviekben egy ártatlan lány, de mégiscsak leányanya, aki a gyermeke miatt korántsem ártatlan helyzetekbe kényszerül. Nagyon fontosnak tartom a szakmában, hogy mindenki legyen tisztában a saját karakterével. Igaz, van olyan, hogy az ember nem látja ezt pontosan, és egy jó szemű rendező kimondottan másik szerepre kéri fel, mert azt a lehetőséget látja benne. Velem ilyen sosem történt. De Fantine sem volt a szerepálmom. Nem szoktam sokat gondolkozni ilyesmin.

Ezek szerint inkább ösztönösen hozol döntést a szerepeidről?

Igen, fontosnak tartom, hogy odafigyeljünk a belső hangokra. Ugyanakkor a józan ész sem elhanyagolandó. A kettő között kell megtalálni az egészséges egyensúlyt.

A nyomorultak mit jelent számodra? Szerinted miért ennyire töretlen a népszerűsége?

Van egy általános musical recept: legyen benne dráma, humor és szerelem. A nyomorultak eleve megfelelt ennek a receptnek, ami nem elhanyagolandó, hiszen mikor egy olyan klasszikus mű alapján készül egy darab, mint Victor Hugo könyve, nyilvánvalóan nagy változtatásokra nincsen lehetőség. Viszont sok benne a halál is, de lehet, hogy épp ez a titka. Másik két nagyon fontos tényező Schönberg észbontó zenéje, és hogy rengeteg szerethető, életszerű, és érthető karakter van a műben. Persze megjelenik a pamflet is a Thenardier házaspár képében. És hiába van tele a mű pátosszal, talán az őszintesége folytán ez sosem lesz túl sok, nem csap át érzelgősségbe. De igazából képtelenség megmondani, hogy mitől ennyire jó – ami nem is baj.

Jean Valjean a könyvben egyébként nekem teljesen irreális karakter volt, de a musicalben elhittem, hogy létezhet ember, aki ennyire jó. Javert-t is imádom, ő is nagyszerű figura. Pont azért, mert hiába van benne rosszindulat, mégis érthető a törvényhez való, már-már mániákus ragaszkodása. A musicalből nem derül ki, hogy börtönben született és az apja fegyenc volt – ő a hozott minta ellen dolgozik.

A musicalen kívül egyébként Claude Lelouch fantasztikus, Nyomorultak című filmje még a kedvenc feldolgozásom. Ebben Belmondo alakítja a Valjeannak megfelelő karaktert. Csak egyszer láttam a televízióban, de a mai napig megmaradt bennem. Talán ennek is pont az volt az oka, hogy igazi emberekről szólt. A mostani filmet is várom, de picit tartok tőle, hogy fognak énekelni a szereplők.

Ezek szerint hadilábon állsz a musical filmekkel?

Boldognak kéne lennem, hiszen a szakmámat népszerűsítik, mégis vérlázítóan fel vagyok háborodva a musical adaptációkon, mint például Az operaház fantomja. Elhiszem, hogy sztárok kellenek a filmekbe, de azt nem, hogy képtelenek olyan színészeket találni, akik el tudják normálisan elénekelni a szerepet. Ez nagyon szomorú dolog, olyan, mint a szakma megcsúfolása. Szerencsére vannak kivételek, mint például a Dreamgirls. És azért reménykedek, hogy A nyomorultak más lesz, mert Hugh Jackmantől és Anne Hathaway Fantinjából amit hallottam, az nagyon szép volt. És nagy kedvencem, Sacha Baron Cohen is telitalálat szerintem Thenardier szerepére.

Horváth Emese

Kapcsolódó tartalmak

Broadway fesztivál 2014. – 1. nap (Operettszínház, 2014. szeptember 19.)

Czibulka Stella

Magyar témájú előadás a New York Musical Theatre Festival programjában

Volf Anna

A Notre Dame-i toronyőr

Rechtenwald Kristóf

Bemutatták a Guys And Dolls-t

admin

Hatvan millió forinttal segíti a Hevesi Sándor Színház munkáját Zalaegerszeg városa

Volf Anna