Interjúk

A nyomorultak – Interjú Szabó P. Szilveszterrel

A nyomorultak miskolci bemutatóját követően beszélgettünk a Javert felügyelőt alakító Szabó P. Szilveszterrel szerep és színész találkozásáról, a legendának való megfelelésről, és hogy egy régen dédelgetett álom beteljesülése miért keserédes élmény.

 

Mikor találkoztál először a darabbal?

Huszonkét évvel ezelőtt a Rock Színházas verzióval.

Mennyiben más a miskolci verzió a korábbiakhoz képest? Azt tudjuk, hogy a zenei alap változott.

Így van, csökkent. Ez a legkisebb hangszerelés. Nincs rock szekció, a percussion rész is lefogyatkozott kisütősre, a basszusgitárt kicserélték bőgőre, viszont megmaradt a sok hegedű, ami szép nagy, romantikus íveket játszik uniszónóban. Nekem csalódás volt ez a hangszerelés, sokat veszített ezáltal a zene. Ugyanakkor ezt a változást nem tartom annyira fontosnak, hisz a lényeg maga a darab, ami nem sérült, mind történetileg, mind énekrészekben ugyanaz maradt. Engem sokkal inkább az foglalkoztatott, hogy kikkel játszom majd együtt, milyen típusú lesz a rendezés, az egésznek a világa, illetve hogy mit tudunk még hozzátenni a történethez.

Amikor Homonnay Zsolttal beszéltünk, kiemelte, hogy zeneiségében A nyomorultak operai igényű.

Schönberg nagyon ügyesen belecsempészte a recitativót ebbe a darabba is, aminek Javert részeiben kimondottan nagy szerepe van. Van két-három szép motívum, ami leitmotivumként is visszatér; ott kell igazából énekelni. Ahol megjelenik Jean Valjean, és találkozik a két szerep, már bejön a zeneiség, illetve Javert az egyik Valjean témát át is veszi az öngyilkossági jelenetnél. Bennem soha nem merült fel ez az operai jelleg. A darab megfogalmazásában annyira erős a gondolatiság, a történet, a mondanivaló, annyira sok önmarcangolás, hangos belső monológ van benne, hogy soha nem gondoltam arra, hogy ezt úgymond meg kell énekelni. És erre alkalmatlan is vagyok: én a prózát igyekszem dallammal kísérni. Például Cipolla szerepét sem operaként közelítem meg, bár műfajilag tagadhatatlanul az. Számomra ott is inkább az impresszionista jelleg dominál. Beül a néző, és jön ez a furcsa, zaklatott katatón, vagy éppen sánta tangó jellegű zene, ami hajszolja bele egy olyan állapotba, hogy nincs más megoldás, csak menni az után az ember után, aki ott középen bűvészkedik, vagy éppen szemfényveszt.

 

 

Milyen volt visszatérni Miskolcra?

Nagyon örültem, hogy megkaptam a szerepet. Tizenkét évvel ezelőtt volt ott utoljára premierem, az Elisabeth, de sokat vendégszerepeltem is a Mozart!-tal, illetve a Kékszakállú herceg várával és a Mario és a varázslóval a Miskolci Operafesztiválon. Szeretem Miskolcot, ahol most is tárt karokkal fogadtak. A próbák során átbeszéltünk, kipróbáltunk minden felmerülő elképzelést. Aztán természetesen sok dolgot el is vetettünk. Például, hogy Jean Valjean leteszi az utolsó golyót a kikötözött Javert elé a barikádok mögött. Ezt már nagyon mikrojátéknak ítélte Halasi Imre, így maradtak az erősebb szituációk. Amit nagyon sajnálok, az, hogy szinte minden este játszottam Budapesten, és nem tudtam igazából elmélyülni a próbafolyamatban, kicizellálni mindent. Persze van fogalmam a történetről, a kottafejekről, csak nekem ez kevés. Az meg vagyon írva, el kell énekelni. Csupán a rendezői utasítások követése az a nulla szint. Számomra az a fontos, hogy mit tudok én hozzáadni a szerephez. Javert-t hárman játsszuk Cseh Antallal és Molnár Erikkel. Mindhárman más típusúak vagyunk, életben, színpadon és hangfajilag egyaránt. Épp ezért rettenetesen érdekes volt megfigyelni a többiek apró mozdulatait, tartását, hogy náluk mi hogy jelenik meg, és mi mit jelent egy adott szituációban.

Régóta vágyott szerep számodra Javert. Miért pont ez a figura ragadott meg a műből?

Végtelenül rendszerető ember vagyok. Ha valami nincs elrendezve az életemben, akkor hiányérzetem van, belül viszket a kis lelkem, és nem érzem jól magam. Javert is rendszerető, és itt nem kimondottan a közügyekre vagy a rendészetre gondolok. Nagyon tetszett már a könyvben is, hogy amikor elengedi Jean Valjeant, és tudja, hogy mindennek vége, még visszamegy az irodába lezárni minden ügyét, és úgy búcsúzik az élettől, hogy nem hagy elvarratlan szálakat maga után. És ha már nem rendetlenséget hagyunk magunk után – mert hiszem, hogy valamit hagyunk magunk után az életben – akkor az elgondolkodtathat, vagy megváltoztathatja embereknek akár csak egy napját vagy az egész életét. Az is fontos számomra, hogy bár Javert kis senkiből lesz rendőrfőnök, miközben szépen halad felfelé a ranglétrán, nem él vissza a hatalmával. Ő ténylegesen a rendért felel, nem az a célja, hogy perverz módon kiélje a kisded játékait. A lojalitása ragadott meg: tűzön-vízen át végigvinni egy meggyőződést, ami talán a világot jobbá tudja tenni. Jelenleg a hatalommal való visszaélés korát éljük elég erősen, A nyomorultakban pedig annyira tisztán a rend, az írott szó betartása dominál. Ez a fajta hitvallás is szélmalomharc valahol. És ebbe lép be egy másik lélek, akit rajta kap a hit vagy az Isten, és meglát egy másik világot, hogy akár úgy is lehet élni. Gyönyörűen felépített folyamat mind zeneileg, mint dramaturgiailag, ahogy Jean Valjean tükrében végül meglátja magát Javert. Tulajdonképpen valahol mindketten megtérnek, ezért is nagyon szép a történet. És azt hiszem azért is szerepálmom ez, mert ha valaki egész életén keresztül megingathatatlanul hisz valamiben, és meg akarja győzni a másikat arról, hogy nincs igaza, de végül meghallgatja, és belátja, hogy ő tévedett egy életen át, az hatalmas dolog. Rájönni arra, hogy amin járunk, csak egyfajta út, nem az út. Én hiszem, és vallom, hogy „gyere, ismerd meg a másik oldalt!” Körbe kell járnunk minden témát, hogy közben hangosan kimondva saját gondolatainkat felismerjük, hogy mi is az igazi út, és hogy létezik másik út is.

 

 

Hogyan közelítetted meg a szerepet?

Mindig a lelken keresztül közelítem meg a szerepet, nem pedig, hogy ki mit csinál otthon, milyen ruhában jár, hogy tartja magát, mert ez mind a belsőből fakad. Bár Cipollánál vagy a Szörnyetegnél ez például adott: a külső tartás, mint testi nyomor, visszahat a lélekre. Más meg azért megy tönkre fizikailag, mert a lelke beteg, tehát előbb volt a lélek torzulása, mint a testé. Apai ágon a felmenőim orvosok, magam is jelentkeztem az orvosira, de az orvosi szakmának az a része vonzott igazán, hogy egy adott bajjal, kórral rendelkező ember, hogyan dolgozza fel azt lelkileg. Mindig érdekelt a pszichológia, belebújni más ember gondolataiba, lelkébe. Talán ezért is választottam a színészi pályát.

Vannak kapcsolódási pontok Javert és más szerepeid között, vagy teljesen külön áll?

Furcsa mód van benne egy kis Halál. Összekapcsolható az, ahogy a Halál nem viszi el Elisabethet, mert szerelmes lesz bele azzal, hogy Javert azért engedi el végül a csatornában Jean Valjeant, mert szerelmes lesz abba a hitbe, amit ő képvisel. De tudatosan igyekszem elkerülni a hasonlóságokat, és remélem, hogy Javert nem tal
álkozik eddig játszott szerepeimmel.

Azt hiszem, nyugodtan mondhatjuk, hogy ez az évad számodra Schönberg jegyében telik, hisz az Operettszínház Miss Saigon produkciójában a Professzort alakítod. 

Igen, de hiába azonosak a szerzők, nekem a két mű nagyon távol áll egymástól. A Miss Saigon lélektani megfogalmazását tartom szépnek: akárcsak a Szépség és a Szörnyetegben, itt is nagyon visszatükröződik a zenében, hogy ki mit gondol, hol tart a történet. De A nyomorultak mind zeneileg, mind dramaturgiailag, mind gondolatiságában sokkal erősebb darab. Nem nagyon találkoztam musicalben ezzel a fajta lojalitással, amit ábrázol, és hogy ezt így végigvigye két szereplő. A többiek a túlélők, a Thénardier-vonal. Egyébként a Professzor picit Thénardier folytatása, de Thénardier-t sokkal veszélyesebb figurának tartom. Amikor hatalmon van, és azt mondja, „féljen a világ!” – ezt már nem vinném el humoros irányba, mert ha az ilyen számító, jég hátán is megélő kis pondrók kerülnek hatalomra, az igenis fontos dolog. Én inkább a veszélyforrást hangsúlyoznám.

Ez csírájában azért ott van a csatornában, a Kutya kutyát zabál alatt.

Abszolúte, de aztán az esküvőképben már megint a humor irányába tolódik el a dolog.

 

 

Mindent egybevéve mi volt a legnagyobb kihívás a darabbal és a szereppel kapcsolatban?

A múlt. 1992 óta vagyok a pályán és még elkaptam a Rock Színházat, azt a fajta nagyon pozitív értelemben vett amatörizmust, amit ők képviseltek. Amikor az amatőrök éhes szemekkel mindig az adott darabot látják életük céljának, akkor ott nincs apelláta, ott megtörténnek a dolgok. Jól vagy rosszul, de mindenki ezer százalékig égve hisz abban, amit csinál. Ezt nagyon nehéz visszatekerni, ha úgymond profivá válik az ember, elvégez egy iskolát, és reprodukálnia kell estéről estére azt a fajta hőfokot, ahogy a premieren, vagy épp az egyik főpróbán megszólalt. Irigylem a Rock Színházasokat ezért a megközelítésért, ami sajnos már kiveszőfélben van. Egyre jobban szakmának érzem már a musicaljátszást. Biztos a felhígulás miatt is van ez, de annak idején, ha sorba vesszük a Rock Színház tagjait, nem voltak hivatásosok. Megfelelni a legendának, számomra ez volt a teher. Függetlenül attól, hogy a néző összehasonlít, vagy sem, hisz én tudom belül, hogy annak idején, amikor őket néztem, és elképzeltem, hogy mi lenne, ha én egyszer ezt játszanám, akkor bennem mi fogalmazódott meg. És azért imádkoztam, hogy ez legalább irányában meglegyen. Picit sebfelszakítás is ez, mert amikor az embernek valóra válik egy álma, akkor mindig el is veszít valamit: a vágyat, a cél felé való törekvést. És ahogy megkaptam a szerepet, rögtön jött mellette a félelem is, hogy kell keresni egy újabb célt, hogy valami elfedje ezt a megvalósulást. Hiszen az utazás maga a fontos, nem a megérkezés. De úgy hiszem, hogy jó korban, jó időszakban valósult meg ez az álom. A szerepet majdnem megkaptam nagyjából tíz évvel ezelőtt, de akkor nem volt olyan a helyzet, hogy ezt el kellett volna játszanom. Úgy érzem, hogy a konzekvenciáim, az életfelfogásom, az életvitelem mostanra hozták meg azt a fajta bölcsességet, hogy amit szerettem volna, azt talán meg is tudom fogalmazni. Hogy ez sikerült-e, valójában kívülről látszik.

És ráleltél már erre az új célra, ami felé törekedni lehet?

Céloknak sosem vagyok híján. De egy nagyon kemény, sok munkával teli időszakot tudhatok magam mögött, és most szeretném, ha a család, az otthon kerülne előtérbe. Most, hogy már kinyílt az idő, lassan rügyeznek a fák, egyre többet vagyok kint a kertben is – már ahogy az időm engedi. Szakmailag pedig ismét elkapott a vágy, hogy picit belekóstoljak a másik oldalba, és rendezzek. És úgy tűnik, lesz is rá lehetőség, hogy megvalósítsam a milliárd álmaim egyikét.

 

Horváth Emese

Kapcsolódó tartalmak

Viva la Musical! a Fix.TV-n

admin

Új boszorkányok Londonban

admin

Így született a Sakk – 3. rész

Buchmann-Horváth Emese

Rövidhírek, 2013. január

Volf Anna

Vámpírok bálja fotózás – IDŐPONTVÁLTOZÁS!

admin