Hírek, beszámolók

Mandy Patinkin koncert beszámoló

Ha valaki nem ismerné, azzal kezdem, hogy Mandy Patinkin –született Mandel Bruce Patinkin tehát nevének hangzása ellenére férfi – vitathatatlanul korunk egyik legnagyobb színésze, akinek azonban különleges orgánuma és egyénisége mindig megosztotta a musical rajongóinak táborát. A Broadway színpadain olyan darabok főszereplőjeként ért el hatalmas sikereket, mint az Evita, a Sunday in the Park With George, a Wild Party, a Secret Garden vagy a Falsettos, de a filmvásznon is emlékezetes alakítást nyújtott a Milos Forman rendezte Ragtime bevándorlójaként, vagy Barbra Streisand partnereként a Yentl című filmben.

A szélesebb közönség számára három tv-sorozat főszerepe révén vált ismertté: a Chicago Hope című kórházi sorozatban Dr. Jeffrey Geiger, a Dead Like Me epizódjaiban Rube Sofer, legutóbb pedig a Gyilkos elmékben Jason Gideon szerepében láthattuk, alakításaiért többek között 1 Emmy-díjjal, 1 Tony-díjjal és számtalan – köztük 2 Golden Globe – jelöléssel jutalmazták.

A Mandy Patinkin in Concert című egész estés előadásával 1989 óta járja az Egyesült Államokat, koncertjein Paul Ford kíséri zongorán. 2009 januárjában jött el azon ritka alkalmak egyike, amikor estjét az Atlanti-óceánon innen, Londonban adta elő, mindössze kilenc alkalommal. Ezek egyikére sikerült jegyet szereznem – nem kis erőfeszítések árán.

Ahogy azt sejteni lehetett, néhány díszleten (egy szék, egy pad, egy utcai lámpa) kívül csak egy zongora kapott helyet a Duke of York’s Theatre színpadán, de – mint az később kiderült – nem is volt szükség másra. Némi megdöbbenést okozott, hogy a zongorához egy Paul Fordnál nagyjából 25 évvel fiatalabb zenész ült le, de Patinkintől megtudtuk, hogy az előadássorozat kezdete előtt három nappal Ford megbetegedett, így a fiatal Ben Toth-nak kellett minimális gyakorlás után megoldania a sokszor lehetetlennek tűnő feladatot: követni a színész rendhagyó előadásmódját. Természetesen sikerült neki.

A hangulat és a közönség reakciói alapján bátran kijelenthetem, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki szerint az előadás minden várakozást felülmúlt, és nagyon nehéz eldönteni, hogy ez Patinkin színészi kvalitásai, vagy inkább hangi adottságai miatt igaz. Az est során az őrülettől kezdve a szerelmen át egészen a fájdalomig minden létező karaktert és emberi érzelmet hatalmas energiával és meggyőző erővel tárt a közönség elé. Minden egyes dal fizikailag és lelkileg egyaránt láthatóan igénybe vette az előadót, aki nem takarékoskodott sem a hangjával, sem a színpadi jelenlétével. Minden arcizmával és idegszálával játszott, egyetlen alkalommal sem esett ki szerepéből, és még véletlenül sem elégedett meg azzal, hogy a választott dalt annak előadása helyett pusztán elénekelje. Az előadóművészet fogalma új értelmet nyert – vagy csak most derült ki, hogy igazán mit is jelent.

Természetesen hallhattuk a már-már védjegynek számító, egyedülálló tenor hangszínen megénekelt magas hangokat, de ha a dal hangulata vagy az adott karakter egyénisége úgy kívánta, Patinkin erőteljes, sötét baritonján szólalt meg. A szélsőségektől sem visszariadó dinamikai játéka, a hangszínek könnyed változtatása folyamatos borzongással töltötte el a közönséget, és csak erősítette azt az érzést, hogy nem létezik olyan, amit Patinkin hangtechnikailag ne tudna megoldani. (A teljesség kedvéért itt kell megjegyeznem, hogy az ellentábor pont a hangszíne miatt nem szereti a színészt, de ők nem voltak ott a koncerten.) Azt talán le sem kellene írnom, hogy hamis hang nem hagyta el Patinkin hangszálait. Előfordult, hogy ötperces, zongorakíséret nélküli éneklés után, amelyet némi ordítozással, beszéddel és suttogással is megfűszerezett, egyszer csak beszállt a zongora, és Patinkin még mindig hangnemben volt. Aki már énekelt kíséret nélkül akár szólóban, akár kórusban, az tudja, hogy ez cseppet sem könnyű feladat.

Patinkin az egyik legnagyobb Sondheim-előadóként ismert a világ musicalrajongóinak körében. Egyszer megkérdezték a szerzőtől, melyik lenne az a tíz felvétel, amit egy lakatlan szigetre magával vinne, és az egyik ilyenként a Finishing the Hat című dalt jelölte meg Patinkin előadásában. Én nagyon örültem annak, hogy az est nagy részében Sondheim-dalokat hallgattunk, de hogy kevésbé jót is írjak a koncertről, teljesen hiányzott a számok konferálása, így a közönség megfelelő műveltség hiányában azt sem tudta, ki a szerző. (Bár Patinkin egy-egy dal után néha felkiáltott, hogy „Thank you Stephen Sondheim!”) A több mint két órás esten elhangzott dalok a teljesség igénye nélkül az alábbiak voltak: Being Alive, Someone is Waiting, Sorry-Grateful, Johanna, Green Finch and Linnet Bird, Pretty Women, Finishing the Hat, Children and Art, Sunday, Broadway Baby, Franklin Sheperd Inc., Soliloquy-Carousel, Oh What a Circus, Bring Him Home, a White Christmas és a West Side Story Mariája héberül, It Ain’t Easy Being Green, Doodle Doo Doo, Buddy Can You Spare a Dime.

Sok pletyka kering Patinkinről, az ő nehéz egyéniségéről, ebből azonban a koncerten semmit nem láthattunk. Kezdettől fogva nagyon szimpatikusan kommunikált a közönséggel, poénokkal, történetekkel szórakoztatta a publikumot, és egy-egy énekeltetéssel, kérdésre bekiabált válasszal a hallgatóság is részese lett a produkciónak. Előadás után egy kisebb csapat megvárta a művészbejárónál, és amikor megjelent, azonnal elnézést kért, amiért megváratta a társaságot. Nagyon közvetlen és kedves volt mindenkivel, őszintén örült, amikor egy spanyol úriember elmondta neki, hogy csak miatta utazta át fél Európát, és igazán meghatódott, amikor egy fiatal apukajelölt megköszönte neki Billy dalának eléneklését, amely a Carousel című musicalben akkor hangzik el, amikor Billy megtudja, hogy apa lesz.

Hallottuk, hogy a Wild Party előadásainak idején Patinkin több színésztársát megbántotta agresszív viselkedésével, ott azonban az általa játszott karakter ezt a magatartást kívánta meg tőle. Valószínűleg az előadás idején akkor sem zökken ki szerepéből, ha éppen nincs a színpadon, így sokaknak úgy tűnhet, hogy túlzásba viszi az adott jellem megformálását. Lehet, hogy tényleg nehéz a közvetlen környezetében lévőknek, én azonban úgy gondolom, pontosan ettől az elhivatottságtól lett az a zseniális előadó, akit a londoni koncerten oly nagy szeretettel fogadott a közönség.

Molnár Róbert

Kapcsolódó tartalmak

Új beállók a Rómeó és Júliában – Interjú Kapócs Zsókával

Buchmann-Horváth Emese

Love Never Dies világpremier – 2010. márc. 9.

Nagy Péter

Váltságdíj – Nárcisz és Echo (Operettszínház, 2014. 04. 16.)

Stern Ágnes

Pénteken mutatják be Jacobi Sybilljét az Operettszínházban

Buchmann-Horváth Emese

Viva la Musical! – Az első 5 év…

Nagy Péter