Interjúk

Beszélgetés a Kabaré sztárjaival és rendezőjével

Ullmann Mónika

Hogyan viszonyulsz a színdarabhoz és az abban játszott szerepedhez?

Ez egy csodálatos mű, zeneileg iszonyatosan kidolgozott, és azt gondolom, hogy nagyon sok színésznőnek ez a szerepálma. Hát nem tudom nem szeretni.

Egy részt a próbafolyamatok alatt azért elemezzük, azért irányít a rendező, hogy ha én mint Ullmann Móni másképp csinálnék, másképp döntenék, megértsem hogy Sally Bowles

miért dönt így, és megtaláljam az igazságát.

Mennyi időt szokott a próbák előtti felkészülés igénybe venni?

1 órával az előadás előtt van mikroportos hangbeállás teljes zenekarral, általában előtte a paróka is felkerül. A tánckarral énekelek be először, hatkor kezdjük, és utána sminkelek és öltözöm át, majd egy kicsit bemelegítek.

Van-olyan titkos riutálé, amit el szoktál végezni az előadások előtt?

Igen van, de az titok.

Hogy tetszik Sopron? Jártál már itt korábban?

Ez egy nagyon jó kérdés. Három napja vagyok itt, de minden időt a színházban töltöttem. Eddig körülbelül csak a sarokig tudtam elmenni, ahol ittam egy kávét, ami nagyon jól is esett. De hát gyönyörű ez a város, jártam már korábban Sopronban, és én nagyon szeretem, nagyon hangulatos. Remélem, amikor “csak” előadás lesz, és napközben már nem próbálunk, akkor lesz időm.

Farkas Gábor Gábriel

Mi a véleményed a musicalről, illetve az abban játszott szerepedről?

A musical zseniális, fantasztikus, brutál-hiper-szuper jó. Nagyon izgalmas eleve a kialakulása is. A produkció ugye John Van Duten I am the camera című színművéből készült, a színmű pedig Christopher Isherwood Goodbye to Berlin (Viszlát, Berlin!) című kisregénye nyomán íródott, ami tulajdonképpen egy novellaciklus. A zenés darabból musical lett, amit bemutattak a Broadway-n,  angol énekesnővel és amerikai íróval, majd jött a film, ahol Liza Minnelli miatt amerikai énekesnő és angol író lett… Az eredeti novellák közül más történetek is belekerültek a színpadi verzióba, például a Fräulein Schneider – Herr Schulz féle történet.

A filmverzióban egyébként több mindent kihúzott Bob Fosse, és helyette belerakott egy másik történeti szálat. A filmváltozatban – a musicallel ellentétben – nem énekelnek civil élethelyzetekben indokolatlanul az emberek. Mert ugye a musicalnek épp az a problémája, hogy sokszor indokolatlanul kezdenek el énekelni a szereplők egy szobában beszélgetés közben.  Bob Fosse úgy döntött, hogy csak a színpadon zajló események legyenek zenések, a színpadon kívüli jelenetek pedig maradjanak prózában.  Én pontosan ezért imádom ezt a darabot.

A saját karakteremet pedig azért szeretem nagyon, mert valójában korra és nemre való tekintet nélkül változhat az ember folyamatosan. Bármi lehet, bármihez idomulhat, lehet jó vagy rossz, lehet véleménye, kihozhatja a véleményét a nézőknek, ki bányászhatja az agyukból az utolsó információt is. Egy kicsit ilyen Cipolla-szerű figura, mint a Mario és a varázslóban. Ez egy nagyon színes, sok irányba működő dolog, amiben mindent meg lehet csinálni: táncolni, énekelni, bohóckodni…

Amiért még szeretem, hogy belekerült egy olyan dal, amit mindig kihúznak belőle. A második felvonás közepe vége felé elhangzó „Nem számít már, jössz vagy mész” című dalról van szó, melynek során először megpillantjuk a becsiccsentett állapotban lévő konferanszié valós énjét.

Mit gondolsz a mű zenei világáról?

A mű zenei világa a Kurt Weill-féle Brecht-dalok stílusából indul ki, és abból megy át az amerikai jazz musicalek felé – és ez nekem mind a kettő a szívem közepén van.

Van valamilyen rituálé, amit mindig elvégzel, mielőtt színpadra lépsz?

Kezet mosok. Nagyon sokszor. Aztán ugye muszáj sminkelni. És a sminkelés közben beénekelgetek, és valahogy – ahogy a saját arcom eltűnik és felkerül ez a fehér lap – akkor megtisztul a kép és abba bele lehet írni. Igazából ez a rituálé.

Hogy érzed magad itt Sopronban?

Ó, nagyon jól. Gyönyörű város csak, egy a baja: hogy Sopronban van. Jobb lenne, ha egy kicsit közelebb lenne Budapesthez, vagy ha lenne egy autópálya Győr és Budapest között. Azt hiszem, az lenne a megoldás.

Szűcs Gábor

Mi adta az ihletet a mű megírásához?

Nyilván az, hogy a 20. század közepén történt egy végtelenül összetett tragédia, ami tulajdonképpen maga a második világháború előzményét dolgozza fel: azt az évét, amikor a náci párt egy törpe pártból a birodalmi országgyűlésbe bejutva meghatározó tényezővé vált. A végkifejletet pedig tudjuk.

Ez az egyik eleme, ez a témája, történeti aktualitása. A történet középpontjában egy Sally nevű táncosnő, egy Cliff nevű amerikai turista, egy Schultz nevű zsidó származású zöldséges, és Schneider, egy panzió tulajdonosa áll. A szerzők azt akarták megmutatni – és ez már maga a történet -, hogy a mindennapi emberek milyen hatással vannak a politikára, és a politika milyen hatással van, vagy lehet a mindennapi emberek életére.

A harmadik elem pedig azok a fantasztikus slágerek (Mein Herr, stb),  amik elképesztő sikerekké váltak. És persze Liza Minelli vagy Michael York játéka, akik maradandót alkottak, illetve maga a koreográfus, Bob Fosse, aki tulajdonképpen a 20. század legjelentősebb koreográfusává vált.

Ezekből a tényezőkből állt össze és jött létre egy zseniális mű, és mi ennek a színpadi változatát állítottuk össze alkotótársaimmal. Tehát egy kőbe vésett darab Kabaré címmel, ha úgy tetszik, egységesen nem létezik, rengeteg verziója van. Mi összeállítottunk egy formát és ezt szeretnénk bemutatni.

Mennyire nehéz a szereplőkkel dolgozni, mennyire tudnak igazodni egymáshoz és az elképzelésekhez?

Pozitívak a tapasztalataim, én kiválóan munkaviszonyban vagyok mindenkivel. Ullmann Mónival, Farkas Gábriellel régóta dolgozunk együtt, de a soproni társulattal is, Horváth Andorral, Horváth Zsuzsával, Sárdy Zolival és a most alakult tánckarral is fantasztikus és élvezetes volt a munka.

Makár Ádám
 

Kapcsolódó tartalmak

Nemzetközi gyűjtemény Sigmund Romberg emlékére Nagykanizsán

Volf Anna

My Fair Lady remake: megvan a rendező

admin

A Vörös Pimpernel – Díszlet

Nagy Péter

Harmadszor is Starlight!

admin

Vámpírok bálja extra – Vámpír fogak

Nagy Péter