Interjúk

CSOPORTTERÁPIA CD-DEDIKÁLÁS A MADÁCH SZÍNHÁZBAN – INTERJÚ A SZÍNÉSZEKKEL

Bolba Tamás, Szente Vajk és Galambos Attila mjuzikelkámediként jegyzett Csoportterápia című darabja a Madách Musical Pályázat nyertes műve. A Madách Színház 2011 nyarán mutatta be, azóta óriási közönségsikernek örvend. Közel fél évvel a bemutató után megjelent a darab CD felvétele. Ezen alkalomból a színház december 9-10.-én az esti előadásokat követően dedikálást tartott, melyen természetesen a Viva la Musical! munkatársai is részt vettek. Az előadással kapcsolatos gondolataikról, a lemezfelvétel során szerzett élményeikről faggattuk a színészeket.

Natasa szerepében Ladinek Judit

VLM: Mennyire volt nehéz felépíteni a karaktert? Hisz amellett, hogy a legnagyobb változáson a te karaktered megy át, a darab közben a legnehezebb dalok is neked jutottak.

LJ: Tényleg az egyik legbonyolultabb szerep, de valójában az volt a nehéz számomra, hogy a többiek már egy kialakult csapatot alkottak (a pályázatos szakaszban Polyák Lilla egyedül játszotta Natasa karakterét, csak később döntöttek a kettős szereposztás mellett – a szerk.). Az volt az érzésem, hogy nem újrakezdték az egész próbafolyamatot, hanem ott folytatták, ahol abbahagyták. Ezért kicsit kívülállónak éreztem magam az utolsó két hétig, akkor éreztem rá igazán az ízére, hogy meddig mehetek el, mik a szerep határai.

Natasa gyakorlatilag egy plázacica, de nem szabad semmit se 100%-ig megmutatni, meg kell találni a balanszot. Nálam igazából a nézők tették a helyükre a dolgokat. Amikor ők beültek, akkor született meg nálam az előadás hangulata.

VLM: Melyik a kedvenc dalod, jeleneted?

LJ: Természetesen a szólónótám, ami a darab érzelmi csúcspontja. Akkor bármelyik kollégám szemébe nézek, rengeteg mindent mond a tekintetük, látom a valódi életüket, személyiségüket, nemcsak a szerepet. Ez egy nagyon jó összetartó erő, nagyon jó energiák keletkeznek abban a pillanatban. Ezt minden este fantasztikus dolog megélni.
A másik kedvencem Trixi monológja, amikor életében először igazat mond.

VLM: Szerinted mi a karaktered üzenete?

LJ: Ne ítélj első látásra!

VLM: Változott a szerepmegformálásod a bemutató óta?

LJ: Mindig változik. Én legalábbis olyan vagyok, hogy amikor felkelek, akkor egyszer csak eszembe jut, hogy ma ez az előadás lesz, és elkezdenek pörögni az agyamban a mondatok. Az aznapi történésekből, élethelyzetekből ihletet merítek, amelyek hatására bizonyos szövegrészeket másképp mondok. Ezáltal mindig formálódik egy szerep, és életszerű tud maradni.

 

Mindenki Sziszije, Nagy Sándor

VLM: Láthatóan lubickolsz a szerepedben. Milyen érzések kavarognak benned a darab közben?

NS: A legfontosabb, hogy a Karinthy-féle “humorban nem ismerek tréfát” alapra támaszkodom. Ebben a szerepben van egy csavar, amit a próbák alatt is komolyan vettünk. Abból indultunk ki, hogy egy családban, baráti társaságban mekkora tragédia tud lenni, ha valakiről kiderül, hogy a másik oldalon áll. Mennyire nehéz feldolgozni egy ilyen helyzetet. Persze Vajkék ebből egy nagyon vicces szituációt írtak, de ez csak akkor működik ízlésesen, ha megvan a mélysége.

VLM: Hogy tanultad meg a pösze beszédet és főleg az éneklést? Kell erre külön koncentrálnod?

NS: Ezt már az első pillanatban elkaptuk a Stúdió Színpadon is, és onnantól kezdve ösztönösen jön.

VLM: Mennyire érzed rád jellemzőnek a szerepet?

NS: Nekem is vannak frusztrációim, belső vívódásaim. Nagyon szeretem ezt a figurát az őszinteségéért, az egyszerűségéért, a szeretetéhsége miatt, hogy nagyon akar szeretni, és közvetlen lenni mindenkivel.

VLM: Van kedvenc dalod, jeleneted?

NS: Mindegyiket nagyon szeretem, nem tudok egyet kiemelni. A darab első pillanatától kezdve nagyon tetszik az előadás.

&nbs
p;

Trixi, alias Dobos Judit

VLM: Milyen érzés ebben a csapatban, ebben a színházban játszani?

DJ: Jó (nevet).

VLM: A szereped sokat hazudozik. Te szoktál a való életben füllenteni?

DJ: Valószínűleg igen, bár szerintem már magam sem veszem észre. A való élethez kell, hogy az ember kicsit felszínesítse azt, amiben élünk. Ezek természetesen nem hazugságok, hanem mindenki más szemszögből látja és meséli el a történéseket. Valaki objektív, én inkább a lelkemből beszélek, ahogyan én megélem a dolgokat. Ezt sokan nem is értik.

VLM: Szerinted mi a szereped mondanivalója, tanulsága?

DJ: Az elidegenedés, a rohanás, ami a mai kor egyik legjelentősebb problémája. Maradjanak meg az emberi kapcsolatok, mert csak egymáson tudunk segíteni. Nekem hál’ Istennek még ott a hit, ami egy nagyon nagy kapaszkodó.

VLM: Történt valamilyen emlékezetes momentum a CD-felvétel folyamán?

DJ: Ez egy nagyon komoly munka, inkább meglepő dolgok történtek. Konkrét dallamokat tanultam, amiket eddig nem tudtam, pedig már eljátszottam húszszor a szerepet. Ezzel többen voltunk így.

VLM: Milyen érzés a kezedben tartani a CD-t?

DJ: Szuper. Sok CD-n közreműködtem már, de ez egészen más. Ez egy kultikus mű, örökérvényű, és jó csinálni.

 

Lajos, és egyben a darab egyik szerzője Szente Vajk

VLM: Mi jut eszedbe elsőként, amikor a Csoportterápiára gondolsz?

SZV: Valamiféle melegség fut át rajtam, és az jut eszembe leginkább, amit az igazán fontos dolgokkal kapcsolatban érez az ember. Mint amikor például szerelmes, akkor a féltés vagy a féltékenység uralkodik el rajta azzal kapcsolatban, hogy nehogy véletlenül elveszítse a társát. Legyen ez holnap is ugyanígy, ahogy ma, csak keljek fel mellette, szeressen annyira, mint tegnap. Valami ilyesmit érzek. Minden annyira flott, hogy az a vágyam, hogy holnap is pontosan ilyen legyen ugyanilyen teltházzal, ugyanilyen tehetséges színészekkel, ugyanilyen sikerrel.
Ez a maximalista emberek óriási problémája. Ezzel együtt megpróbálok az elért sikereknek egy kis teret adni magamban, kicsit leülni, és azt mondani, hogy most megéltem valami jót. Ez általában szinte lehetetlen, mert rögtön arra gondolok, hogy holnap vajon ugyanígy lesz-e.

VLM: Milyen érzés a CD-t a kezedben tartani?

SZV: Akaratlanul visszagondolok 10 éves koromra, amikor itt voltam a Madách Színházban, és anyukámmal megnéztük a Józsefet (József, és a színes szélesvásznú álomkabát – a szerk.), és vettünk egy kazettát, amiről azt gondoltam, milyen nagy dolog, hogy kiadják. Most ugyanezen a helyen az én darabom CD-je van. Itt áll sorban 800 ember, hogy megnézze az előadást… Lélekemelő dolog, az biztos.

VLM: Mennyire érzed ezt a darabot a gyermekednek?

SZV: Nincs gyermekem, úgyhogy nem tudom, az milyen érzés, nem tudom ahhoz hasonlítani. Egy nagyon fontos dolog az életemben azért is, mert lehet, hogy valaminek az eleje. Hiszen a siker hatására azt érzi az ember, hogy ez jól sikerült, akkor miért ne próbálhatnánk meg újra? És most meg is próbáljuk: elkezdjük írni az új darabot, amiről egyelőre csak annyit árulhatok el, hogy vicces lesz és zenés (nevet).

VLM: Mi lett volna a darab sorsa, ha nincs ez a musical pályázat?

SZV: Később készül el, de mindenképpen elkészül. A pályázat egyik nagy előnye volt, hogy voltak benne határidők. Szokták mondani, hogy az alkotói folyamatban az amatőrnek az ihlet, a profinak az előleg számít, de a mi esetünkben ez a határidő volt. Jóval később készült volna el, valamint lehet, nem került volna a Madách Színház számára olyan reflektorfénybe, hogy bemutassák.

VLM: Mennyire vagy hipochonder a való életben? Hasonlítasz a karakteredre?

SZV: Egyáltalán nem. Egyébként nagyon érdekes, hogy pont ezt a figurát játszom. A musical pályázatra való felkészülés során az utolsó pillanatban dőlt el, hogy melyik férfi színész melyik szerepet formálja meg (a lányok már jóval előtte tudták ezt). Egyiket se írtam magamra, tőlem ez a karakter nagyon messze van. Egy hasonlóságot tudok csak említeni: nem nyúlok hozzá igazából szinte semmihez, a kilincset is úgy fogom meg, ahogyan a darabban. Amikor villamoson utaztam, nem értem a kapaszkodókhoz vagy a metrón a mozgólépcső széléhez. Ennek egy nagyon jó egyensúlyérzéket köszönhetek.

VLM: Milyen meglepetéssel készültök a dedikálásra?

SZV: A Madách Színház hivatalos fotósa igazi fotófal mellett a szereplőkkel közös képet készít a vállalkozó szellemű nézőkr
ől, de emellett a CD-kben színházjegyeket rejtettek el (ez a december 9. és 24. között vásárolt albumokra vonatkozik- a szerk.).

 

VLM: Jobban várod a mai előadást, mint a többit, izgulsz emiatt?

SZV: Ezt a szót nálam módjával lehet használni, nem vagyok izgulós típus, hanem inkább várakozó, vágyakozó és álmodozó. Az persze foglalkoztat, hogy talán több olyan néző jön el, aki másodjára, harmadjára látja az előadást, és érdekel, hogy fog tetszeni nekik. Másrészről mi ezt az előadást nagyon várjuk, még az átlagosnál is jobban élvezzük a játszását, alig várjuk, hogy ez következzen a műsorban.

 

Az interjúk a pénteki előadást megelőzően készültek.

József Krisztina, Szűcs-Szabó Marianna

Kapcsolódó tartalmak

Ismét Budapesten a Postmodern Jukebox

Vincze Dániel

Reflektorfényben az Avenue Q – Érdekességek a VLM-től!

Vincze Dániel

Így készült a Jézus Krisztus Szupersztár – Bevezető

Volf Anna

Popfesztivál 40 a Vígszínház új évadának bemutatói között

Volf Anna

Vikidál 70, Zeffer 60, Mobilmánia 10

Vincze Dániel