Kritikai sarok

Édesbús fájdalom

A nyomorultak kétségkívül új trendet indított a musicalfilmek sorában. Ez természetesen nagyrészt annak a hevesen reklámozott ténynek köszönhető, hogy a színészek élőben énekelték a dalokat, amely különleges életszerűséget kölcsönzött a jeleneteknek. A hangmérnöki munka és a hangszerelés hibátlan, a hatás pedig nem marad el – a világpremieren minden egyes dalt tapsviharral ünnepelt a közönség. Természetesen egy musical műfaji sajátosságaiból eredően nehezen tekinthető életszerűnek, ám Tom Hooper rendező az élő éneklésen kívül más eszközöket is bevetett. Bár nem hiányoznak a grandiózus, festői szépségű képek sem, a film lelkét a kézikamerás közelik adják. Olyan mélységekben ismerhetjük meg itt a karaktereket, melyre a színház nézőtere nem ad lehetőséget. A sokak számára szentírásnak tekinthető dalszövegek figyelmet követelnek – minden sorban, minden szóban eddig nem tapasztalt intenzitás érezhető. A nyomorultak szereplői még soha nem álltak ilyen közel hozzánk.

A film lélegzetelállító képpel kezdődik, és sikeresen, mondhatni egyetlen felütéssel megalapozza a korszellemet, a látványt, a hangzásvilágot, valamint Jean Valjean és Javert figuráját (Hugh Jackman és Russell Crowe a film első pár másodpercében megjelenik). Jackman spirituális mélységekből építi fel Valjean jellemét, jellemfejlődése hiteles és szívszorongató. Az általa énekelt, a filmhez írt új dal, Suddenly címmel nem emelkedik fel a produkció leghatásosabb pillanatainak szintjére és nem gazdagítja új színnel a karaktert, mégsem tűnik zavaró adaléknak – csendesen elfoglalja kijelölt helyét a cselekményben.

Russel Crowe (Javert) némi rockos felütést visz dalaiba, amely egyediséget és karizmát kölcsönöz a szerepnek. Egyikük játéka és hangja sem okoz csalódást.

Anne Hathaway Fantine-ja 24 órán belül a kritikusok kedvencévé vált, és máris Oscar-gyanús alakításként emlegetik. Kétségtelenül finom nüanszokkal teli, érzékeny alakítást láthatunk tőle. Hathaway I Dreamed a Dream-je nem minden rajongó tetszését fogja elnyerni, talán túl sok a könny és túl sok a szipogás, és a dal maga épp ezért nem szólal meg teljes szépségében, így nincs egyensúlyban a valóban páratlan színészi játékkal.

Helena Bonham Carter és Sacha Baron Cohen alias a Thénardier házaspár papírforma szerint brillíroznak. A film hossza miatt érthető, hogy nem szerepelnek többet a vásznon, a néző mégis szívesen látna egy kicsivel többet belőlük, hiszen jelenlétükön kívül semmi más nem csempészhet némi humort és könnyedséget a világ talán egyik legdepresszívebb történetébe.

Amanda Seyfried, Samantha Barks és Eddie Redmayne, ha könnyedséget nem is, fiatalos üdeséget hoznak a filmbe, melyre ugyancsak égető szükség van. A szereposztás itt is telitalálat, és nem túlzás azt állítani, hogy a fiatal színészek karrierjében ikonikus alakításról van szó.

A film talán egy kicsivel hosszabb, mint kellene. Unalmasnak távolról sem mondható, ám különösen azon gyanútlan keveseknek, akik nem látták a darabot színpadon és nem olvasták a regényt, talán életük egyik legnyomasztóbb filmélménye lesz. A film végén az emelkedett érzelmek katarzist hoznak bár, de optimizmust kevésbé. Könnyek, fájdalom, lemondás és végtelenül gyönyörű dallamok kísérnek minket végig Tom Hooper rendező érzékeny színekkel festett tablóján. A nyomorultak filmnek nem véletlenül az a címe, ami – de a musical közel 60 millió rajongója bizonyára pontosan tudja, mire ül be a moziba, és pontosan azt fogja kapni, amit vár.

Vincze Dániel

Kapcsolódó tartalmak

Csókos asszony (Dolhai A. – Bordás B.)

Stern Ágnes

Megkezdődtek a Marie Antoinette próbái a Budapesti Operettszínházban

Buchmann-Horváth Emese

Hiánycikk az új musical a Broadway-n

Volf Anna

La Mancha lovagja Szegeden

Sándor Petra

Álmos legendája a Soproni Petőfi Színházban

Volf Anna