Kritikai sarok

Életre kelt Ének (nemcsak) az esőben

Sokan talán nem emlékeznek többre Gene Kelly 1952-es klasszikusából, mint hogyan kell megmászni egy lámpaoszlopot a szakadó esőben. Az új Ének az esőben viszont tökéletes alkalom a film újraélésére, mivel a két és félórás darab tömény csobbanást nyújt énekbe és táncba, na meg 14000 liter vízbe.

Utóbbiból az első sorokban ülők kapnak is rendesen. Ezért jelenleg ez az egyetlen musical a West Enden, amelyet a jegyükért legtöbbet fizetőknek esőkabátban ajánlott megnézni. A hangsúly azonban az ajánlotton van, mivel az Ének az esőben 2012-es londoni újrájáról szinte csak szuperlatívuszokban lehet beszélni.

A többszörös díjnyertes Adam Cooper erőlködés nélkül hozza Gene Kelly Lokwoodjának elegáns bonvivánságát. Nem tudja ugyan levetkőzni balett-szólótáncos múltját, ám Adam Wright agyafúrt koreográfiája ezt a darab előnyére fordítja. Kevesebb sztepp, több balett és társastáncelem, de az egyveleg vicces, kidolgozott és vitán felül szórakoztató, olyannyira, hogy Cooper virtuóz szólóját a címadó dal alatt, csak a finálé össznépi Singin’ in the Rainje múlja felül.

Daniel Crossley Cosmója Cooper tökéletes kontrasztja a maga vicces akrobatikájával, igazi másodhegedűs módon. Crossley nem akar mindenáron Donald O’Connor lenni, akinek sztepptudása talán még Kelly-t is túlragyogta egy-két jelenetben. Helyette tiszteleg elődje előtt, amikor megidézi a film ikonikus faláttörési jelenetét a Make’em Laugh alatt. Scarlett Strallen ellenben édesen tökéletes Debbie Reynolds klón. Minden mozdulata a filmbeli, csíntalan mégis illedelmes Kathy Seldont idézi.

Hármójuk verhetetlen triója mellett sokan megfeledkeznek Katherine Kingley Lina Lamontjáról. Súlyos hiba. Kingley bizonyítja, hogy hamisan énekelni legalább olyan nehéz feladat, mint társainak a tisztán. Ráadásul Kingley Jean Hagen egyszerűen kellemetlen hangfekvését művészi szinten idegesítő rikoltozássá fejlesztette tovább.

A készítők a díszletet illetően sem spóroltak. A dizájndíj-nyertes Simon Higlett fényűző húszas évekbeli mozibelsőt, stúdiót és szürke utcaképet teremtett, amelyet Tim Mitchell megvilágítása tesz teljessé és színessé, különösen a Manhattan sziluettjét villogó fényekkel bemutató Broadway Melody alatt. Ami a kosztümöket illeti, Naomi Weight gyakorlatilag lemásolta Walter Plunkett filmes jelmezeit, némi 21. századi beütéssel rövidítve például Scarlett Strallen szoknyáit, illetve gatsby-sen színesítve a kar ruhatárást.

A darab persze nem mentes minden hibától. A tánckar – különösen az első felvonásban – nem mindig mozog szinkronban. Ez azonban a folyamatos gyakorlás nyomán valószínűleg csiszolódni fog. A második felvonás történeti bakugrásai már problémásabbak. Igaz, Betty Comden és Adolph Green eredeti forgatókönyve is a film második részében gyengébb, a darab pedig éppen csak annyira tér el a mozitól, hogy elkerüljön minden kedvezőtlen összehasonlítást.

Egyszóval Johnathan Church produkciója egy kihagyhatatlan West End musical, amely nem csoda, hogy többeket a közönség soraiban éneklésre csábított például a Good Morning, a Moses Supposes és persze a Singin’ in the Rain alatt.

Jancsó Orsolya

Kapcsolódó tartalmak

Messiás egy kicsit másképp – Feléled a Rock Színház

Sándor Petra

A szépek ideje – Interjú Für Anikóval

Buchmann-Horváth Emese

Két vígopera házasság témában

Stern Ágnes

Becsületrenddel tüntette ki Liza Minnellit a francia kulturális miniszter

Volf Anna

Musicalplakátok bélyegen

admin