Interjúk

"Elmentem Japánba, hogy hazataláljak" – Interjú Kamarás Mátéval

Kamarás Máté nemrég tért haza Ázsiából, ám egy percet sem pihen: külföldi fellépések sora és lemezfelvétel is vár rá, emellett ő képviseli hazánkat a V4+Japán kulturális csereév keretében. A sokoldalú művésszel Japánról, festészetről és nemrég megjelent musical CD-jéről beszélgettünk.

Az utóbbi időben elsősorban a japán fellépéseid kapcsán hallhattunk rólad. Hogyan kerültél oda? Honnan jött az ötlet, hogy európaiként japán színpadon játssz?

2003-ban Bécsben az Elisabeth 10. jubileumi előadásában én alakítottam a Halál szerepét. Hatalmas sikerünk volt, két és fél évig játszottuk a Theater an der Wien-ben, a kreatív team pedig ezt látva úgy gondolta, érdemes kiadni a produkcióból egy DVD-t. A DVD négyszeres platina lett, és mivel az Elisabeth egyfajta kultuszdarab Hollandiában, Németországban, Koreában és Japánban is, a lemez az ottani rajongókhoz is eljutott. A japánokat pedig annyira lenyűgözte a felvétel, hogy 2007-ben meghívták vendégszerepelni az előadás szereplőgárdáját, így három hónapig Tokióban és Oszakában játszottunk. Még a turné közben felkértek egy szólókoncertre, majd következő évben a bécsi színházzal voltam kint ismét, ezúttal egy musicalgálát csináltunk.

A kint töltött idő alatt kiderült, hogy elég jó a japán kiejtésem, ami ritkaság, mert a nem-ázsiaiak általában nem tudnak perfektül megtanulni japánul. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy milyen jó lenne, ha japánul énekelhetnék japán szereplőgárdában. Hozzá vagyok szokva, hogy külföldi művészekkel dolgozom együtt, Ausztriában németül énekelek, de erről azért tudtam, hogy komolyabb feladat lesz. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire gyorsan fog teljesülni a vágyam, és én leszek az első európai, aki japánul játszhat.

Hogyan jött ez a lehetőség?

2010-ben meghívtak Tokióba a Wildhorn & Friends koncertre. A koncert első felében a Mitsuko című musicalből énekeltünk, amiből akkor még csak egy nagyjából 50 perces anyag volt készen. A próbafolyamat közben keresett meg a rendező, hogy megírta az egyik dal japán szövegét, és lenne-e kedvem megtanulni, amire persze azonnal igent mondtam. Hatalmas munka volt, mert nemrég kezdtem el a nyelvet tanulni és az akkori tudásommal bonyolultnak tűnt a szöveg, de a premieren végül sikerült hibátlanul elénekelni. Ezután mondták, hogy következő évben be akarják mutatni a Mitsukot, és felkértek gróf Heinrich Coudenhove Kalergihet szerepére. 2011 márciusában azonban jött a cunami, majd a fukusimai atomerőmű-baleset, úgyhogy drámai körülmények között debütáltam. A rendezvényeket sorra törölték, a külföldiek menekültek, én pedig Pozsonyban vesztegeltem, és mindenáron Japánba akartam menni. A családom és a barátaim is megpróbáltak lebeszélni róla, de nagyon szerettem volna élni ezzel a lehetőséggel. Eközben a társulat folyamatosan próbált, még rengett a föld, ám a borzasztó körülmények ellenére sem mondták le a májusi premiert.

Ezután jött az Elisabeth.

Így van. 2011 decemberében felhívott Sylvester Lévay, hogy lenne-e kedvem az Elisabeth 20. jubileumi évfordulóján Japánban elénekelni a Halál szerepét. A kulturális különbség miatt ez az előadás számomra maga volt a csoda. Érdekes visszanézni a felvételeket, ahol a sok japán között ott áll a színpadon egy kékszemű, szőke úriember is. A produkció fél évig ment, tavasszal volt a premier, őszre pedig meghívták az osztrák szereplőgárdát is a jubileum alkalmából. Maya Hakvoort, aki már több mint ezerszer játszotta Elisabeth szerepét, kijött, hogy beharangozza az őszi koncerteket, és ezalatt megnézett engem is. Az előadás után azt mondta nekem, furcsán, de mégis tökéletesen beleillek a darabba. Az ő szemén keresztül láttam csak igazán, milyen fantasztikus lehetőséget kaptam, amit köszönök a Jóistennek. Júliusban megyek is vissza, mert szerencsére számos feladat vár rám, emellett a V4+Japán csereévben én képviselhetem Magyarországot.


© TOHO Theatrical Division

Ha már megemlítetted a V4+Japán csereévet, beszélnél erről egy kicsit részletesebben?

A Tokiói Magyar Nagykövetség már korábban felfigyelt rám, találkoztam a nagykövet úrral és a kulturális attaséval is. Amikor meghirdették a V4+Japán kulturális csereévet – amivel a visegrádi országok és Japán közötti kapcsolatfelvétel tízedik évfordulóját ünneplik –, beajánlottak a Külügyminisztériumnál, így részesültem abban a megtiszteltetésben, hogy én lettem Magyarország jószolgálati nagykövete. Az eseménysorozat nyitógálája március 4-én volt Tokióban. Itt a négy visegrádi ország művészei léptek fel – hazánkat György Ádám zongoraművész és Kohán István klarinétművész képviselte –, és bemutatták a jószolgálati nagyköveteket is. Minden országban voltak és lesznek is még kisebb-nagyobb rendezvények, a legtöbb helyre mi, jószolgálati nagykövetek is hivatalosak vagyunk. Május elején például Kanazawa-ban léptem fel egy klasszikus zenei fesztiválon, musicalszámokat és japán dalokat énekeltem németül, japánul, magyarul és angolul. Ezen a fesztiválon találkoztam a Hungarian Gipsy Trióval, akik megkérdezték, lenne-e kedvem zenélni velük. Magyar dalokat adtunk elő, de később volt musicalkoncertünk is, ami óriási sikert aratott, így született meg az a gondolat, hogy készítsünk közösen egy lemezt.

Milyennek látod a japán kultúrát?

Úgy gondolom, minden népnek megvan a maga sajátos mentalitása. Egy európainak azért érdekes Japán, mert ott teljesen más tulajdonságokat tartanak előnyösnek illetve hátránynak és pont fordítva van az értékrend is. Mi én-központúan működünk, ezzel szemben a japánok közösségben gondolkodnak, számukra az egyén másodlagos. Egyáltalán nem beszélnek a problémáikról – velünk, magyarokkal ellentétben, mi ugyanis imádunk panaszkodni, de így legalább ki is tudjuk beszélni a bajainkat. Mikor a cunami után próbáltunk, nem mutatták, hogy félnek, mosolyogva mentünk ki a próbáról, és nem esett kétségbe senki attól, ha az utórengések miatt leszakadt pár dolog. Ebből is látszik, mennyire elhivatottak; mindent tökéletesen akarnak csinálni és szigorú rend szerint élnek. Ha az ember beszorítja magát szabályok közé, annak ugyan az lesz a következménye, hogy az egyén elveszik, ugyanakkor a közösség sokkal jobban tud működni. Nekem Japán egy nagyon erős tükör, mivel attól, hogy más kultúrából jövök, sokkal élesebben látom az erősségeimet és a gyengeségeimet is.

Nemrég jelent meg legújabb lemezed. Milyen dalok hallhatók rajta?

Ez az első önálló musical CD-m. Tizenöt dal van rajta, amelyeket négy nyelven, magyarul, japánul, angolul és németül adok elő. A musicalek mellett bónuszként három saját szám és a Depeche Mode Personal Jesus című dalának átdolgozása is hallható a lemezen. A munkálatok során az első musicalfordításom is megszületett, ugyanis megírtam a Lulu című német musical egyik dalának magyar változatát. Nagyon sok energiát fektettem abba, hogy ne egy egyszerű lemezt, hanem egy különleges kiadványt adjak ki a kezemből. Japánban januárban jelent meg, és annyira jól sikerült
ek a borító fotói, hogy kikövetelték tőlem, hogy csináljuk egy booklet-et is, ami most lett kész, így Európában már ezzel együtt kapható.


© Kamarás Máté Management

Sokat utazol, rengeteget vagy külföldön, az utóbbi időben viszont egyre többet látunk itthon is.

Imádok itthon lenni, főleg Miskolcon, mivel onnan származom, ott indult a karrierem, tavaly pedig a város jószolgálati nagykövete is lettem. Tizenhat évesen léptem fel először egy nagyon kedves barátommal; ő gitározott, én pedig énekeltem, ezután jött negyedikes gimnazista koromban A nyomorultak diákszínpadi előadása, ami engem pályára állított, és Miskolcnak köszönhetem a nagyszerű énektanáromat is. Mindig nagy örömmel jövök haza, és várom a közös munkát a barátaimmal. Áprilisban például Závodi Gábor – aki a musical CD-m producere is – megtisztelt azzal, hogy felléphettem az 50. születésnapi koncertjén, olyan előadók között, mint Rúzsa Magdi, vagy Demjén Ferenc. Tulajdonképpen azt mondhatom, elmentem Japánba, hogy hazataláljak.

Talán kevesebben tudják rólad, hogy festesz is. Ez honnan jött?

Nagyapám író, édesanyám énekesnek készült, édesapám pedig grafikus és fotóművész volt. Sokoldalú művészcsaládból jövök, így az éneklésen kívül foglalkozom dalszövegírással és festéssel is. Úgy gondolom, hogy egy művészlélek több dologban is lehet tehetséges, hiszen mindenhez ugyanazzal a kreativitással közeledik. Már fiatalon is festegettem az éneklés mellett, csak az előbbi nem volt olyan látványos – és hangos. Tizenkét éves koromban a papám felvett engem, ahogy teljes erőbedobással énekelek és pengetem a dobozgitárt, és ahogy a kamera átsiklik a szobám ajtaján, látszik, hogy az tele van ragasztgatva mindenféle rajzokkal. Tizenhét évesen aztán a rajztanárnőm javasolta, hogy menjek Képzőre, és volt is egy időszak, amikor kérdéses volt, hogy a festés vagy a színpad mellett döntök, végül a színház annyira beindult, hogy teljesen háttérbe szorította a festészetet.

Édesapám nagyon sokat dolgozott a Herman Ottó Múzeumban, a fotózás és a rajzolás mellett tárlatokat is rendezett. 2001 augusztusában hunyt el, a múzeum pedig tavaly szeretett volna egy megemlékező kiállítást a műveiből. Megkerestek engem is, mert hallották, hogy én is festek. A képeim láttán meglepődtek, mert eddig engem előadóművészként ismertek, végül azt javasolták, édesapám művei mellett állítsuk ki az enyémeket is. Máger Ágnes, egy csodálatos festőművész mentorálta ezt a kiállítást, és azóta is segít nekem, amiért rendkívül hálás vagyok. A jó visszajelzések után jöttek az újabb lehetőségek, volt egy kiállításom egy bécsi galériában és együtt dolgoztam Nemes Sándor faművessel is. Nem nevezném magam igazi festőnek, inkább úgy mondanám, hogy előadóművész vagyok, aki fest. Viszont imádom csinálni, mert az a meditatív állapot, ami a festéshez kell, nagyon jól kiegyensúlyozza a színpaddal járó pörgést és őrületet.

Előadóművészként, nem színészként beszélsz magadról. Ez tudatos?

Elsősorban előadóművésznek tartom magam, nem kizárólag musicalénekesnek, hiszen ahhoz, hogy önmagamat adhassam a színpadon, nem kell egy szerep mögé bújnom. Való igaz, hogy a karrierem során musicalt énekeltem a legtöbbet, de szeretek „én lenni”, beszélni a koncertjeimen, élvezem a különböző stílusokat, a rockot, a jazzt, valamint a zenészekkel való közös munkát is. Amivel foglalkozom, annak mindig a kiindulópontját, a gyökerét nézem. Szerintem a festészet is, a zene is egy érzelmi állapot, egy energia megélése és átadása, ezért én azokat a művészeket tartom nagyra, akiknél ez megvan, teljesen mindegy, hogy mivel foglalkoznak.

Az éneklés mellett számtalan dologgal foglalkozol. Szereted ezt a pörgést?

Kreatív embernek érzem magam és örülök, ha sok a dolgom. Szívesen írok dalszövegeket, szeretek a szerepeimen, a képeimen gondolkodni, de ugyanígy tervezek designt, vagy kapcsolódok be a háttérmunkálatokba is, sőt még azt is el tudnám képzelni, hogy egy tévés show-t vezessek. Fantasztikus csapat áll mellettem, Japánban pedig megtanultam, hogy egységben az erő. A kreatív munka és a tanulás pedig szerencsére nincs helyhez kötve, ezért a rengeteg feladat ellenére is úgy érzem, hogy nagyon szabadon élek.

Mezőfi Orsolya

Kapcsolódó tartalmak

Újabb mérföldkő a Broadway-n

admin

Képzelt riport… – 40. évforduló a Bajor Gizi Színészmúzeumban

Sándor Petra

Negyven év után újra Porgy és Bess a Szegedi Szabadtéri Játékok színpadán

Volf Anna

Cameron Mackintosh, A nyomorultak producere bekerült a Broadway Hírességek Csarnokába

Volf Anna

Gallusz Nikolett közönségtalálkozó (Makadám Klub, 2014. június 14.)

Czibulka Stella