Hírek, beszámolók

Emelkedett pillanatok az István, a király 200., ünnepi díszelőadásán

Újabb jubileumához érkezett a Magyar Színház a múlt héten. A nagy sikerű My Fair Lady és La Mancha lovagja után a színház harmadik népszerű zenés darabja is fordulóponthoz érkezett. Az István, a királyIglódi István millenniumi felújítása óta 200 alkalommal mutatták be a Hevesi Sándor téri teátrum deszkáin. Ezalatt a tíz esztendő alatt széles törzsközönség kedvencévé vált ez az előadás, s mindig jöttek újabbak és újabbak, akiket elvarázsolt a látványos koreográfia, a pergő táncok, a szinte folytonos mozgásban lévő díszlet, s a jelmezek színpompás világa. No meg a zseniális színészi játék, az izgalmas karaktermegformálások. Iglódi rendezéseinek középpontjában mindig ott találjuk az Embert, az érdekes egyént, a döntnököt, a körülmények áldozatát, a hatalmat akarót, a szerelmest, a féltékenyt, a magányost, a dúvadot, az álszentet, a nagyon is hétköznapi figurákat nagyon is hétköznapi élethelyzetekben, hétköznapi problémák közt. A néhai direktor az István, a királyhoz sem úgy nyúlt hozzá tíz évvel ezelőtt, mint valami szakrális titokhoz. Nem túlvilági, misztikus királyt állított elénk, hanem egy nagyon is két lábbal a földön járó, uralkodásra termett ifjút, aki kezdetben sodródik, akit anyja irányít, akit elborzaszt az erőszak, aki önmaga is hezitál, miként lesz jó keresztény? Ha tűzzel-vassal ráerőlteti népére Krisztus hitét, megszegve ezzel saját Istenének legfőbb parancsát: Ne ölj!? Vagy ha a legfőbb isteni parancs, a béke nevében lemond az evangelizációról? Nagyon kemény belső harcok téphették államalapító királyunkat, akinek mégis ezekre a problémákra emberi választ kellett adnia.

Ezt a nagyon is emberi figurát Tóth Sándor kelti életre immár 10 éve. Másoknak ennyi bőven elég egy szerepből. Egy idő után a legtöbb színész rutinossá válik, megszokásból hozza a pózokat, arcokat, a karaktert. Tóth Sándor máshogy áll hozzá. A szerep vele együtt változott az elmúlt évek alatt. Ahogy interjúnkban kérdésre válaszolva elmondta, sokat változott az ő személyes világlátása, s eképpen nyilván változott az őáltala is megformált István is. Mára még színesebbé vált eszköztára, mellyel méginkább képes árnyalni az államalapító karakterét. Tökéletes utat jár végig amíg a keresztény tanokat épphogy elsajátító ifjú a darab végére uralkodásra érett, keménykezű államférfivá válik. Tóth Sándor igen kifejező, árnyalt és életszerű színészi játéka, s páratlanul tiszta, erőteljes hangja továbbra is alkalmassá teszi őt a címszerepre.
Tóth Sándor ellenpontja ebben a rendezésben tíz éven át a Koppány szerepét alakító Gazdag Tibor volt. Ő is valami újat tudott hozzátenni saját szerepéhez. Különösen annak tükrében, hogy prózai színészként lépett a kemény rockzene világát megtestesítő lázadó bőrébe. Ám épp ebben rejlett a legnagyobb újdonság a 2000 előtti előadásokhoz képest is. Nem egy bőrnadrágban feszítő, merev figurát, nem egy rocksztárt láthattunk Koppányként, hanem egy hús-vér férfit, aki pökhendien leckézteti meg az atyja sírjánál esküdöző Istvánt. Az apát, akit sért, hogy lánya is keresztvíz alá hajtja fejét. Az apát, aki azonban nem sokkal halála előtt újra megnyitja szívét lánya előtt. A vezért, aki azonban nem fogadja el, hogy a táltos határozza meg az ő gondolatait. A vezért, akit népe ünnepel, akiben a szabadság messiását látják. A vezért, aki nagyon is emberi módon küzd a saját démonaival, akinek lelke belülről háborog, mert képtelen dönteni háború és béke között. A vezért, akinek lába alól végül mégis kicsúszik a talaj, s akit a táltos a fanatizált tömeg élén mégis harcba küld, a biztos bukásba, a halálba. Gazdag Tibornak épp ebben voltak múlhatatlan érdemei, hogy Koppányról is sokkal árnyaltabb képet kaphattunk. Nem a puszta vadember állt előttünk, hanem sokszor egy nagyon is bölcs, gondolkodó ember.

A jubileumi előadáson már egy új Koppányt láthatott a színház közönsége. A lázadót ez évadtól alakító Gémes Antosnak nehéz feladattal kellett szembenéznie. Alkati és hangi adottságai sok segítséget adhatnak a szerep megtalálásához, nagyon fiatal kora azonban sokakban szülhetett jogos ellenérzést. Gémes azonban, aki a színház méltán ünnepelt ifjú prózai tehetsége, színészi játékának köszönhetően könnyen hozzá tud öregedni a karakterhez. Erre szüksége is lehet, ugyanis kezdetben mindenképp erősnek tűnhet a kontraszt a „régi” István és az „új” Koppány, a „régi” Réka és az „új apa” viszonyrendszerében. A felújított István, a királyban Gémes nem feltétlenül Gazdag Tibor karakterfelfogását követi, inkább az eredeti Koppány-imázshoz tér vissza. Erőteljes „Vikidál-beütése” van; a keleti ember arcvonásait, s a nagy előd igencsak kemény, karcos hangját idézi fel bennünk. Előttünk egy vadember látható, egy szilaj, kérlelhetetlen pogány férfiú, egy fújtató, lázadó bivaly, amely szintén erős ellenpontja lett Tóth Sándor Istvánjának.
S nem lehet mellékes az új Koppány, s az új Koppány-kép a darab bizonyos részleteinek átdolgozása szempontjából sem. Gémes Koppánya nem hajt fejet a táltos előtt, ahogy azt Gazdag Tibor tette a lázadó szerepében, elismerve ezzel a spirituális erők birtokosának felsőbbrendűségét. Gémes Koppánya a megszokottnál keményebben taszítja el magától a vele már a darab elején szembeszegülő lányát. S talán a legszembeötlőbb a változás a koreográfiában a Te vagy a legszebb álmunk címet viselő jelenet. A korábbi, kétségtelenül izgalmas, de mégis visszafogott hastánc-bemutatót az asszonyok több mint kacér játéka váltja fel, mely során rengeteg szexuális energia szabadul fel. Ámde az új Koppány nem enged a csábításnak. A vezér az őt szalagokkal becserkészni vágyó asszonyokat épp e „gyeplők” befogásával igyekszik keményen megzabolázni. Az asszonyok, e gyönyörű kancák e szalagokkal igyekeznek urukat magukhoz láncolni, s ezáltal biztonságban tudni: „Szeretkezz, ne háborúzz!” A lázadó bivaly, akinek e földi hívságoknál akadnak magasztosabb céljai, viszont keményen kézben tartja feleségeit, megragadván őket kötelüknél, erőteljesen rángatni kezdi. Ő az úr a házban, s ő mondja meg, mikor jöhet el a pihenés ideje. “Most menjetek!”

A másik, jó koreográfiai változás Koppány felnégyelésének jelenete. A vezér letakart holtteste felett lelkileg megtört Istvánt körbeállják a Sarolt által behívott katonák. A Koppányt takaró leplet a tömeg négyfelé szaggatja, s a vörös lepeldarabokkal négy ifjú felmászik a díszlet négy magas pontjára, ezzel szimbolizálva a test felnégyelését, s négy vár falára történő kifüggesztését. E pillanatban István félelmetes felordítása a meghasonlott fejedelem jajkiáltása.

A jubileumi díszelőadás rendhagyó volt abból a szempontból is, hogy a megszokott csapat mellett nagynevű illusztris vendégeke
t hívott meg a színház, ünnepeljék együtt az István, a király 200. előadását. A est díszvendége Vikidál Gyula volt, aki az 1983-as ősbemutatón, s azóta olyan hatalmas rendezvényeken alakította Koppányt, a lázadót, mint az 1990-es népstadioni, s a 2003-as csíksomlyói előadás. S a színpadon közreműködőként szerepelt egy dal erejéig Varga Miklós és Vadkerti Imre. Előbbi neve széles e hazában már összefonódott István király alakjával. Nem csoda hát, hogy ha csak egyetlen dal (Oly távol vagy tőlem – repríz) erejéig lépett is fel, megjelenésekor és a dal végén is tapsorkánban tört ki a nézőtér. Ugyanilyen tapsvihar fogadta az Elkésett békevágy jelenetben feltűnő Vadkerti Imrét, aki A Társulat István, a király előadásában Feke Pál partnereként alakította az elmúlt két évben Koppányt. Ezúttal más környezetben, más rendezésben, más partnerekkel szemben kellett ugyanazt a karaktert, mégis másként megformálni. Vadkerti öblös, erős és tiszta hangjával, Auksz Évával alkotott csodálatos párosával, Tóth Sándorral énekelt duettjével azonnal belopta magát a Magyar Színház törzsgárdájának szívébe.

Az előadás vége hamar eljött. A végtelenül magányos István lassú, megtört léptekkel emelkedett fel a lépcsőkön, majd összeszedve minden erejét, s határozottságát, keményen felelt Asztrik kérdéseire: Akarom! Háromszor is. Az egész előadás tételmondatának számító gondolatok már egy igazi államférfi szájából hangzottak el: „Király vagyok, Uram, a te akaratodból. Minden magyarok királya. S én azt akarom, hogy ennek a népnek országa legyen! Veled, Uram! De nélküled!” Majd Felkelt a napunk! – megannyi mosolygós arcot látni. S végül Himnusz. A magányos királyra ránehezedik a korona súlya. Elsötétedik a színpad. Három másodperc sötétség – a gondolkodás ideje.

Vége. Elszáll a vizsgadrukk. Mindenki hatalmas tehertől, a „nagyok” előtti bizonyítás kényszerétől szabadul meg ekkor. Az ünnepi pillanatok folytatódnak. Őze Áron, a színház igazgatója üdvözli a megjelenteket. Majd felolvassa Szörényi Levente levelét. Sajnos mindketten megfeledkeznek arról, hogy Iglódi Istvánt, a tíz éve töretlen népszerűségnek örvendő előadás rendezőjét hosszabban méltassák. Ezt követően színpadra invitálják mindazokat, akiknek korábban volt közük az István, a király immár 28 éves sikertörténetéhez. Így a Sarolt karakterével már szinte egyet jelentő Császár Angela mellett ott láthatjuk Pápai Erikát. Feltűnnek a korábbi Gizellák, Kováts Kriszta és Bodnár Vivien is. A színpadon látni Tóth Sándor és Varga Miklós mellett a „hangtalan” Pelsőczy Lászlót is. S a legnagyobb várakozás… Gémes Antos, az ifjú titán színpadra hívja a nagy elődöt, Vikidál Gyulát, aki szerénysége folytán nehezen csábítható fel a színpadra. Mindannyijuknak jár a hatalmas taps, s a sok könny. Felkelt a napunk! – zengi a színház, s Őze Áron megígéri: István, a király nemcsak volt, van, de lesz is!

Rechtenwald Kristóf

Kapcsolódó tartalmak

Elfújta a szél sajtótájékoztató (Rózsavölgyi Szalon 2013.03.12.)

Buchmann-Horváth Emese

Rövidhírek, 2013. december

Volf Anna

One Short Day – Wicked-nap Londonban

admin

Válogatást tart a békéscsabai Jókai Színház

Volf Anna

A Pécsi Nemzeti Színház tizenkét bemutatót tervez az új évadban

Volf Anna