Hírek, beszámolók

Emlékezés egy legendára

“Élj úgy, mintha ez lenne az utolsó napod, dolgozz úgy, mintha nem lenne szükséged a pénzre, és táncolj úgy, mintha senki sem látna”.

Születésének 85. évfordulóján a Tony- és Oscar-díjas táncos, koreográfus, színész, rendező, forgatókönyvíróra, Bob Fosse-ra emlékezünk.

A norvég-ír gyökerekkel rendelkező Robert Louis Fosse 1927. június 23-án született Chicagóban, varietéművész családba. Már gyermekként rajongott a táncért: egy kis helyi intézményben kezdte tanulmányait, majd a Frederick Weaver Balettiskolában folytatta, ahol ő volt az egyetlen fiú tanuló. 13 éves korától és egy sor burleszk műsorban szerepelt egy másik fiatal táncossal, Charles Grass-szal. A formáció „Riff Fivérek” néven futott és pár év leforgása alatt már heti 100 dollárt kerestek, ami akkoriban szép gázsinak számított. De Fosse ambíciói tovább hajtották és 15 éves korában éjszakai klubokban kezdett dolgozni konferansziéként. Az egyik ilyen klubban készítette el első koreográfiáját, melyet Cole Porter zenéjére adtak elő strucctollakkal a táncosnők.

Bob Fosse a Csókolj meg, Katámban

Fosse 1945-ben érettségizett és kevéssel ezután jelentkezett a haditengerészethez, ahol szolgálata alatt a csendes-óceáni térségben állomásozó amerikai katonákat szórakoztatta. Későbbi nyilatkozataiban többször említette, hogy ez az időszak nagyon fontos volt saját stílusa kialakításának szempontjából táncosként, koreográfusként és rendezőként is. Leszerelése után először az első feleségével alakított tánccsoporttal éjszakai klubokban, televíziós műsorokban és színpadi musicalekben szerepeltek, majd 1953-ban Hollywoodba ment, ahol három filmben táncolt és énekelt, és a Csókolj meg, Katám általa koreografált jeleneteivel a kritikusok figyelmét is felkeltette.

Sweet Charity (1966)

Korai kopaszodása miatt színészi karrierje nem indult be igazán, így – vonakodva bár – New Yorkba költözött, ahol a Broadway leghíresebb producer-rendezőinek egyikével, George Abbottal kezdett dolgozni koreográfusként. Együttműködésükből két musical született, a The Pajama Game és a Damn Yankees, melyek filmváltozatait pár évvel később ő rendezte. Ezekért a produkciókért kapta meg Fosse élete első két Tony-díját (melyhez később még nyolc csatlakozott). A Damn Yankees magánemberként is fontos volt életében, hiszen itt találkozott Gwen Verdonnal, akit nem csupán harmadik feleségeként, de múzsájaként is számon tartanak. Két legemlékezetesebb színpadi együttműködésük az 1966-os Sweet Charity, melyet Fosse rendezett és koreografált valamint az 1975-ben debütált Chicago, melyben a fentieken túl a szövegkönyvet is társszerzőként jegyezte Fred Ebb-bel.

Chicago (1975)

Fosse utolsó, és talán legegyedibb Broadway sikere a Tony- és Drama Desk-díjas Dancin’ revümusicalvolt 1978-ban. A darabnak nem volt a tradicionális értelemben vett története és szinte alig tartalmazott szöveget vagy énekes részeket: teljes mértékben a táncművészetet állította a központba. A Dancin’ zenéje már létező, főleg amerikai szerzeményekből állt, melyek széles skálán mozogtak az operettől a dzsesszen keresztül a popig. A revü koreográfiája annyira kemény követelményeket támasztott, hogy kisebb társaságok képtelenek voltak színpadra állítani, így a felújítására eddig még nem is került sor, kizárólag az 1999-es Fosse revüben volt öt szám látható belőle.

„I Wanna Be a Dancin’ Man” – Fosse (1999)

Fosse filmrendezői karrierjét három fontos mű fémjelzi. 1969-ben filmesítette meg a Broadway-siker Sweet Charityt Shirley MacLaine főszereplésével, akit karrierje elején, a The Pajama Game próbái alatt még ő emelt ki a tánckarból és tett a főszereplő Carol Haney beugrójává. A film kedvező kritikákat kapott, de a nézőszámot tekintve elmaradt a várakozástól.

Sweet Charity (1969)

Három évvel később következett a Kabaré, melyet nem csak Fosse munkássága csúcsának, de a legjobb realista musicalnek is tartanak a mai napig. A film, melynek rendezését többen – köztük Gene Kelly – is visszautasították, pillanatok alatt nemzetközi csillagot varázsolt a főszereplő Lisa Minelliből, és nyolc Oscar-díjat nyert – közte Fosse a legjobb rendezésért járót, ezzel maga mögé utasítva a Keresztapáért szintén jelölt Francis Ford Coppolát.

Kabaré (1972)

Az 1979-es Mindhalálig zenét Fosse a rendezés és koreográfia mellett forgatókönyvíróként is jegyezte. Az önéletrajzi vallomásként értékelhető film kendőzetlen őszinteséggel tárta a közönség elé Fosse a gyertyát két végén égető életstílusát, és azt a túlhajszolt, őrült időszakot, amikor egyszerre dolgozott Lenny című filmje vágási munkálatain és próbálta színpadra állítani a Chicagót 1975-ben. A fogadtatás nagyszerű volt mind a közönség mind a kritikusok körében, és négy Oscar-díj mellett az Aranypálmát is hazavitte a film a cannes-i filmfesztiválról. Ez volt Fosse utolsó nagy sikere, melynek bizarr vonatkozása, ahogy előrevetítette a legendás művész saját halálát: filmbéli hőséhez hasonlóan Fosse maga is röviddel a Sweet Charity felújításának Broadway premierje előtt hunyt el szívroham következtében, 1987. szeptember 23-án, hatvan évesen.

Mindhalálig zene (1979)

Fosse különleges, innovatív dzsessz táncstílusa ma is meghatáro
zó, jellemzői többek között a stilizált, cinikus, szexualitásra utaló elemek, a „dzsessz-kezek”, valamint a Fred Astaire-ért való ifjúkori rajongása hatásaként a sétabot, a szék, a kalap, valamint a kesztyű, mint kellékek. A két utóbbinak önéletrajzírója, Martin Gottfried szerint hiúsági okai is voltak: Fosse ezekkel próbálta leplezni kopaszodását és a kezeit, melyek zavarták. Öröksége a mai napig tetten érhető a színpadon, a széles vásznon és a populáris kultúrában egyaránt, legyen szó Rob Marshall koreográfiájáról a 2002-es Chicago filmben vagy éppen Michael Jacksonról.

Bob Fosse a Kígyó szerepében az 1974-es Kis Hercegben

Horváth Emese

Kapcsolódó tartalmak

Fejes Szandra musicalestje a Társulat művészeivel

admin

Vámpírok bálja extra – Smink

Nagy Péter

Sondheim – 2012. szeptember

Volf Anna

Weisz Fanni színdarabban debütál

Buchmann-Horváth Emese

Öt új adással visszatér A Társulat az MTV-re

admin