Kritikai sarok

Földre szállt a zene angyala


Tegnap este mutatták be Az operaház fantomja új turnéváltozatát Plymouth-ben. Cameron Mackintosh és Andrew Lloyd Webber úgy gondolták, itt az ideje a vérfrissítésnek, és felkérték Paul Brown díszlettervezőt az új látvány megálmodására, amely az eredeti változatnál nagyobb hangsúlyt fektet a kulisszák mögötti világ felfedezésére. Ez meg is történt, de messze nem ez volt az egyetlen változtatás.

A Fantom ikonikus látványvilága olyannyira gyökeret  vert a musical rajongóiban, hogy minden valószínűség szerint nem lesz egyszerű befogadniuk az új díszleteket. Félreértés ne essék, a színpadkép mindig szemet gyönyörködtető. És Mackintoshék célkitűzése is megvalósult: jóval többet láthatunk az Opéra Populaire kulisszák mögötti világából, mint az eredeti produkcióban. A kérdés az, vajon valóban ezt várjuk-e a darabtól. A Fantom a gótikus románc, a gyertyafény, a félhomály ikonikus színházi képviselője. Eddig Harold Prince rendező a világ majd’ minden részén arra kért minket, hogy fenntartások nélkül adjuk át magunkat az Éj zenéjének, merüljünk el az érzékek bizarr kavalkádjában. Björnson díszletei nem a realizmusra, hanem legbelsőbb álmainkra épültek. Christine szemével láttuk és éltük át a csodát.

Ebben a verzióban azonban csupán szemlélődők vagyunk, a mindent látó szem. Mivel számunkra már nem torzul a világ gyönyörű álomképekbe, az Éj zenéje sem lehet ránk olyan hatással, mint Christine-re. A közönség úgy érezheti, mint a mítoszok hajósai a szirének énekét hallva, mikor a hajóhoz láncolták magukat. Gyönyörű, amit hallanak, látnak, és szomjaznának valami többre, de a láncok visszatartják őket. Ezek a láncok, ha aranyból vannak is, mégiscsak láncok: a rendezői felfogás és a díszlet leköti fantáziánkat.

Akadnak persze pillanatok bőven, amikor majdnem sikerül felidézni a régi varázst. Amikor a Fantom leviszi Christine-t a rejtekhelyére egy titkos lépcsőn, és az ősrégi falakon sejtelmes árnyak cikáznak, miközben gyertyák ereszkednek le az égből, az ember beleborzong a gyönyörűségbe.

A karakterek jelleme nem különbözik az eredeti verzióban meghatározottól, az énekesi teljesítmény, ahogy azt többek között a Fantomot alakító John Owen-Jones esetében el is várhatjuk, világszínvonalú. Azt kapjuk, amit várunk. Az egyetlen látványos kivétel Christine, akit Katie Hall alakít. A hölgy hangja elbűvülő, légies, lélegzetelállítóan szép. Játéka azonban tartogat pár nem feltétlenül kellemes meglepetést is. De az is lehet, hogy ebben az esetben Laurence Connor rendezőt kell kérdőre vonnunk.

Ebben a Christine-ben nyoma sincs a Sarah Brightman által megteremtett törékeny porcelánlánynak, akinek minden mozzanata és gesztusa már-már festményszerűen tökéletes és idilli. Ahogy említettük, az eredeti verzióban a Fantom világát Christine szemével, Christine-t pedig a Fantom szemével látjuk. Ebben a változatban nincs előttünk az ihletett szerelmes szemellenzője. Christine csupán egy fiatal, igen szép lány, akinek kislányos fantáziáit lázba hozza a zene angyala megjelenése. Karakterének finom bonyolultsága a múltté, összetett érzelmeknek nyoma sincs. Az, hogy már az első találkozásukkor megpróbálja megcsókolni a Fantomot, szinte megbotránkoztató, az pedig, amikor egy hatalmas pofonnal üdvözli Raoul tervét a Fantom elfogására, már-már a hiteltelenség határát súrolja.

A kellemetlen meglepetések mellett azonban akadnak izgalmas újítások is. Egy színesbőrű Carlotta (Angela M. Caesar) és egy kicsivel fiatalabb Madame Giry (Elizabeth Marsh) színpadra állítása érdekes ötlet és meglepően jól működik. A szövegbe írt apróbb változtatások gördülékenyebbé és érthetőbbé teszik a darabot, a Maszkabál a párizsi opera tükörtermébe való áthelyezése pedig káprázatos színpadképet eredményez, amely talán még az eredetit is felülmúlja. Fontos megjegyezni, hogy az új díszletek ellenére Mackintosh megtartotta az eredeti, Maria Björnson által tervezett jelmezeket, amelyek mit sem veszítettek régi fényükből.

A produkció végén a Fantom eltűnése heves reakciót váltott ki a nézőkből. Az eredeti verzióban főhősönk beül egy trónszékbe, és magára húz egy leplet. Amikor Meg Giry lehúzza azt, csak egy maszkot talál mögötte. Ezúttal egy köpenyt terít magára a Fantom, és hátat fordít üldőzőinek. Mikor Meg megfordítja a köpenyt, az a földre hullik, viselőjének nyoma sincs, csak maszkját hagyta hátra. Kétségkívül igen látványos trükk, de mintha már láttuk volna valahol…

Az operaház fantomja turnéelőadását 2012. március 13-án mutatták a plymouth-i Theatre Royalban. Az előadás a következő két év folyamán Nagy-Britannia számos városába ellátogat, részletek és jegyfoglalás a www.thephantomoftheoperatour.com weboldalon.

Vincze Dániel
 

Kapcsolódó tartalmak

Jövő évi lemezmegjelenés, márciusi lemezbemutató koncert

oldadmin

Újra a West Enden az Oliver!

admin

A színház ünnep

oldadmin

Vámpírok bálja extra – Smink

Nagy Péter

A nyomorultak próba a Madách Színházban

Buchmann-Horváth Emese