Kritikai sarok

Grimm v 2.0 – Meseterápia Sondheim módra

Azok számára, akik elmerülnek a tündérmese mondanivalójában, a mese mély, csendes tóvá válik, amely először a saját képét tükrözi vissza; de mögötte hamarosan felfedezi a lelkünk belső kavarodását – a mélységeket, s azt, hogyan érjük el a békét magunkban és a világban, amely a küzdelmeink jutalma.” (Bruno Bettelheim)

A Magyar Színház bevállalós húzással az évad utolsó bemutatójaként Stephen Sondheim mesemusicalnek álcázott, lélekkavaró Vadregényét vitte színre – nem akárhogyan.

Az 1987-es Vadregény Stephen Sondheim és a librettót jegyző James Lapine második közös musicalje, és talán a Sondheim életmű egyik, a nagyközönség által is könnyebben befogadható darabja. A musicalt a fent idézett, osztrák származású amerikai gyermekpszichológus, Bruno Bettelheim “A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek” című mesepszichológiai alapműve ihlette, főhősei ennek megfelelően olyan Grimm mesékből ismert karakterek mint Piroska, Babszem Jankó vagy Hamupipőke. Hozzájuk csatlakozik egy esetünkben igazmondó boszorkány, a darab előrehaladtával egyre inkább pszichodráma vezetőre hajazó Mesélő, valamint a japán folklór-crossoverrel a Grimm mesevilágba importált Pék és Pékné; az ő történetük adja a darab főcsapását.

A Pék és neje a modern kor embere által jól ismert problémával küzd: a hőn áhított gyermekáldás nem akar beköszönteni. Ennek a miértjére rögtön a musical elején fény is derül. A Pék apja várandós és kívánós feleségének a szomszéd boszorka kertjéből lopta a friss termést, aki bosszúból nem csak a lányukat vitte magával, de terméketlenséggel átkozta meg a családot. Az első felvonás cselekményének mozgatórugója a boszorkány ígérete miszerint három feladat teljesítése esetén feloldja az átkot. Ezek a próbatételek kapcsolódnak a Vadregény-univerzum többi lakójának életéhez, így szövődnek egymásba a szálak, míg a darab felére be is köszönt a happy end. De ásó, kapa, nagyharang ide, boldogan éltek, amíg meg nem haltak oda, a második felvonásban egyből kiderül, hogy a boldogság sem fenékig tejföl, viszont a vég tényleg közeleg földrengésszerű léptekkel. A történésekről többet elárulni badarság lenne, legyen elég annyi, hogy van egyfajta morbid, fekete humorral átszőtt bája annak, amikor a mesevilágba beköszönt a hétköznapok valósága.

A magyar musicalkedvelő közönség ínyenceinek annál nagyobb örömöt, hogy újabb Sondheim darabot láthat hazai színpadon, talán csak az okozhat, hogy a Magyar Színház méltó módon vitte színre a Vadregényt. Itt megemlítendő, hogy a méltó módon nem egyenlő azzal, hogy nagy költségvetésből, viszont ami pénzügyi fronton hiányzott azt bőven pótolták profizmussal, szenvedéllyel, ötlettel és főképp szívvel. Romvári Gergely díszletei minimalizmusukban is ötletesek, Howard Lloyd jelmezei tökéletesen illeszkednek a darab világába, Bérczi Katalin bábjai pedig az egyik legpozitívabb meglepetést okozzák. Egy papírmasé tehén ötlete nem feltétlenül hangzik telitalálatnak, de élőben Riska mégis az előadás tán legkedvesebb színfoltja. A mű Galambos Attila fordításában elevenedik meg, amiről nehéz nem szuperlatívuszokban írni, hisz kiemelten nehéz volt a feladat mégis tökéletes a kivitelezés. (A közhiedelemmel ellentétben egyébiránt jól fordítani nem egyszerű, jó műfordítást készíteni pedig inkább mágia, mint tudomány, de ez már egy másik írás témája lehetne.)

Harangi Mária rendezése jó tempójú és mellőzi az üresjáratokat: a direktor kiváló érzékkel tartja kordában az előadást, hogy az egy percre se legyen túl sok – amire pedig lett volna alkalom bőven. A mesteri rendezés mellett a magyar előadás másik nagy erőssége a remekbe szabott szereposztás. A színészi kvalitásokat mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy ez a művészt próbáló darab ennyi szereplő számára nyújtott lehetőséget jutalomjátékra. Az ítész pedig kellemes problematikával találja szembe magát: ilyen egységesen erős alakítások sorából szinte képtelenség bárkit kiemelni.

Sondheim musicalje végtelenül szerethető, ugyanakkor veszélyes darab. Mert kizökkent. Elgondolkodtat. Horribile dictu, önvizsgálatra késztet. A bőr alá kúszik és nem hagy nyugodni. Furfangos módon elhiteti a gyanútlan nézővel, hogy ártalmatlan mesemusical, majd elementáris erővel szembesíti olyan kérdésekkel, amelyekkel – valljuk be – az átlagember legszívesebben nem foglalkozik, csak akkor, ha már nincs más járható út. Félreértés ne essék: ebben a műben az is találhat magának boncolgatnivalót, akitől nem idegen az introspekció. Egyszóval a Vadregény inkább pszichologizáló tanmese felnőtt(ebb)eknek, túlburjánzó anyafigurákkal, transzgenerációs mintákkal küzdő hősökkel vagy épp a szülői kontroll hirtelen elvesztésével megbirkózó tinédzserekkel. Zenéje kezdetben furcsán zakatoló, néhol disszonáns, mégis fülbemászó – a színházból távozó néző a végén azt veszi észre, hogy a legképtelenebb dallamfoszlányok ragadtak meg a fejében. Bipoláris élmény, ahol az érzékenyebb lelkületűek pár perc leforgása alatt válthatnak nevetésből sírásba és vissza (sőt, haladók művelhetik a kettőt egyszerre!) Olyan darab, ami megcáfolja a régóta élő sztereotípiát, hogy a musical a “könnyű műfaj”. És bár ezt a vélekedést nem mondhatjuk alaptalannak, a Vadregény egy azon musicalek sorában, amelyben nincs az égegyadta világon semmi könnyű. Mondhatni, hálátlan vállalkozás, ami magában hordozza a lehetőséget, hogy megfeküdje a fajsúlytalan szórakoztatáshoz szokott néző gyomrát. Ugyanakkor kellenek az ehhez hasonló bemutatók Magyarországon, mint egy falat kenyér, hogy emeljék a műfaj presztízsét és rávilágítsanak arra, hogy a prózai előadásokhoz hasonlóan a musicalek sem gyömöszölhetők egyetlen skatulyába.

Lehetetlen vállalkozás? Talán. De innen szép győzni.

Buchmann-Horváth Emese 

Kapcsolódó tartalmak

30 éves a Macskák – interjú Szerednyey Bélával, Hűvösvölgyi Ildikóval és Kisfaludy Zsófiával

Mezőfi Orsolya

Egy napig a gyerekeké lesz a Müpa

halasi.vivien

Magyarok a Broadway-n?

admin

Sondheim – 2012. november

Volf Anna

Kiss Csaba a Miskolci Nemzeti Színház új ügyvezetője

Volf Anna