Kritikai sarok

„Hit nélkül sem alkotni, sem élni nem lehet.”

Június 14-én mutatták be Szörényi Levente és Bródy János népszerű rockballadáját a RaM Colosseumban. A történet harminckét évvel ezelőtt kezdődött, amikor Sarkadi Imre befejezetlen drámájából Ivánka Csaba írt színpadi művet, melyet Marton László mutatott be a Pesti Színház deszkáin 1981-ben Hegedűs D. Géza, Szakácsi Sándor, Sörös Sándor és Kovács Nóra főszereplésével. 

Főiskolai hallgatókként abban az előadásban ismerhette meg a közönség Rudolf Pétert, Rátóti Zoltánt és a fiatalon elhunyt Kaszás Attilát. A vándor szerepében a színésztársadalom igazi doyenjét, Páger Antalt láthatta a nagyérdemű. Az elmúlt harminckét esztendő során számtalan alkalommal vitték színre Kőműves Kelemen balladáját, elsősorban mint néptáncos produkciót. 2013-ban a szerzők egy ízig-vérig kortárs drámát szerettek volna látni a színpadon, ezért is kérték fel Alföldi Róbertet, hogy rendezze meg a rockballadát. A Nemzeti Színház most távozó igazgatója – aki feladatul kapta még meg a harmincéves István, a király szintén kortárs szemléletű megrendezését – örömmel mondott igent a szerzőpárosnak. Az eredeti tervek szerint a Kőműves Kelement a Magyar Színházban mutatták volna be, ahol épp az előző évadban ért véget az Iglódi István rendezte István, a király tizenkét évig tartó sikerszériája. Az előadásnak végül új helyszínt kellett keresni. A produkciót a Román Sándor vezette RaM Colosseum fogadta be.

            A rockballada mostani színrevitelét is nagy várakozás előzte meg. Részint a közelgő jubileumi István, a király díszelőadása miatt, valamint a rendező és a címszereplő, Stohl András személyének jó előre történt beharangozása miatt. S bár a rendező és több főszereplő személye is összeköti a két előadást, Alföldi egy interjúban cáfolta, hogy „folytatásos regényként” működne az István, a király és a Kőműves Kelemen együtt. Már csak azért sem, mert utóbbi egy kamara-előadás, előbbi pedig a szegedi Dóm tér, majd az Aréna grandiózus színpadára álmodott ünnepi produkció lesz. A Kőműves Kelemen tökéletesen működött abban a kisebb térben, ami a RaM Colosseumban rendelkezésre állt. Zöldy Z. Gergelynek nem kellett sokat dolgoznia a díszletelemeken. Három hosszú asztal egymás mellett, székekkel, egy hatalmas plexi pulpitussal, mikrofonnal kiegészítve, valamint egy nagy emelvénnyel, amelyen a hattagú zenekar kapott helyet. Ugyanő álmodott a szereplőkre nagyon mai jelmezeket, a kőművesekre menedzser-öltözéket, szürke öltönyt, fehér inget, mindenkinek más színű nyakkendőt. Tán kivétel a „rossz lelkiismeret”, Boldizsár öltözéke volt, aki fekete öltönyt viselt. A vándor öltözéke is egy vállalati vezető ruhatárából származhatott. Ő azonban leragadt a nyolcvanas évek divatjánál. Anna kihívó, vérvörös ruhában jelent meg. A nézőt azonban semmiképp nem érhette hidegzuhanyként e teljesen modern díszlet- és jelmeztár, hisz már a hónapok óta látható plakátok is erről tanúskodtak. Persze, a kritikus néző, ha tudta is, mire ül be, próbálta megfejteni, mit jelent ez az új képi megjelenítés, amelyet már jó előre láthatott a plakátokon. Vajh’, mi értelme lesz a fehér ingnek és a lila nyakkendőnek? Van-e egyáltalán értelme e „modernkedésnek” szemben a már megszokott kockásing-farmernadrág vagy népviselet kombinációkkal. Mit üzenhet ezzel Alföldi? Hamarosan megtudhattuk.

            Miután felgördült a függöny, gyönyörű dudaszó kíséretében hallhattuk a kőművesek szarvas űző imáját, akik testükkel támasztották a vár falát. „Hadd járja a szellő/Ördögűző táncát/Rázza le magáról/Kóróból font láncát/Bújjon patakágyba/Kússzon a sziklára/Kilenc szürke szarvas/Megriasztására.” Majd kisebb hatásszünet, néma csend, a kőművesek a nézőtér felé fordulnak, majd gyors ütemben megszólal a zenekar, s a fiúk rázendítenek szédületes koreográfiát bemutatva: „Most épül, most épül, magas Déva vára…” Majd leülnek az asztalhoz, s mintha csak az utolsó vacsorát formáznák, középen Kelemennel, s mellette két oldalt hat-hat apostol, szóval: kőműves! Kőműves? Inkább emlékeztetett a látott kép egy építkezési vállalat vezetőségi ülésére. Kelemen pedig a vezérigazgató, aki igyekszik hitet adni alkalmazottainak, kollégáinak, mert „hit nélkül sem alkotni, sem élni nem lehet…” Már itt megjelennek a különböző szempontok, ki miért van itt, s miért vállalja e sziszifuszinak tűnő munkát, amelynek gyümölcse tán sosem érik be. „Amit rakunk nappal, éjjelre leomlik/Amit rakunk éjjel, hajnalra leomlik/Átkozott vidék ez, átkozott e táj/Dolgozunk egész nap, s mind hiába már.” – ekképp panaszkodnak a kőművesek. Kelemen az alkotás szükségességéről beszél, arról, hogy az ember alapvető célja, hogy alkosson, hogy nyomot hagyjon maga után, hogy valamit teremtsen. Ehhez pedig hit kell, tiszta hit! Az ellenpont, Boldizsár (Hujber Ferenc) másért van itt, s az ő nézőpontját osztja jó pár kőműves: „Fél véka aranyért, fél véka ezüstért.” Csak ez számít. A siker, mely pénzben mérhető. A teljesen hideg, racionális Boldizsár azonban ha kell, eszközül használja a hitet, új ideológiát szolgáltatva a könnyen befolyásolható kőműveseknek. Miután belátja, Kelemennek igaza van – hit nélkül sosem fog állni a vár, hiszen a hit az, amely megmozgatja az embereket, akiknek kezével az erőd felépülhet –, ő maga veti fel az asszonyáldozat ötletét a vándor hideglelős látogatása után. Hiszen az átkot valahogyan el kell űzni. S a kőművesek fogadalmat tesznek, akinek asszonya legelőször ideér, azt megölik, s annak gyenge hamvát a mész közé kevervén befalazzák a várba. Kelemen vívódik. Érzi, ez a barbár emberáldozat nem egyeztethető össze azzal az igaz hittel, amellyel a falak valóban megállnak, de olykor neki is fogytán már a hite, s szeme előtt neki is csak a szent cél lebeg: Déva várának felépítése.

Stohl András első drámai pillanata, mikor kőműves társai Kelemen asszonyának érkezéséről számolnak be. „Itt az idő, itt az idő az önfeláldozásra…” Kelemen összeomlik, erejét vesztve roskad le a székre, s arcára igazi, sajgó fájdalom ül ki. „Gyávák vagytok! Ijedős gyermekek!” De e szavak már nem fékezik meg a kőműveseket, akik egyre vadabb tánccal és énekkel kiabálják túl Kelement. Egészen kivetkőznek emberi mivoltukból, levetik minden gátlásukat, megválnak az őket „urakká” tevő öltönytől, nyakkendőtől, fehér ingtől. Na, itt, ebben a pillanatban eszmél fel a néző, mi értelme is volt e patyolat tiszta, menedzser-öltözéknek? Alföldi itt mutatja meg a kontrasztot a tervező ember és a csordaszellemtől vezetett állat között. S innentől valóban elszabadul a pokol. Anna, ha nem is tiszta bárányként (s erre utal nem fehér, hanem vörös kirívó ruhája is) – hisz mégis csak egy gyermekét betegen hagyó, csak a szerelemnek élő felelőtlen anyáról
van szó – de, mindenképp védtelen nőként jelenik meg a farkasok között. Épp arra van idejük, hogy Kelemennel elbúcsúzzanak egymástól, ezt követően a kőművesek bestiális erőszakot tesznek rajta. A téboly odáig fajul, hogy az erőszakot végignézni kénytelen Kelemen maga vágja el asszonya torkát, hogy megszabadítsa őt a félelemtől, s a szenvedéseitől. S kezdődhet a „csoda”. Annát a falba teszik, amelyet a már többször használt plexi pulpitus szimbolizál. Nagyon jó rendezői megoldás, hogy e plexi mögül nem Anna élettelen teste látszik, az asszony ugyanis továbbra is szuszog, sír, mocorog, s dermedten figyeli a férfiak bestiális mulatozását, egyszóval együtt él az eseményekkel. A falba zárt halott asszony élő-élettelen teste-szelleme, véres ruhája, s arca, fátyolos tekintete kegyetlenül nyomasztó hatást gyakorol a nézőre. A férfiak állati tort ülnek a halott nő fölött, kiengesztelték hát az ártó szellemeket, a vár állni fog, s ők meggazdagodnak. „Bort iszom ma, nem vizet, majd a gazda megfizet…” – így a férfiak. A színpadon virslit zabálnak, sört isznak üvegből, asztalon félmeztelenül táncolnak, s üvöltve énekelnek. Énekelnek a jólétről, arról, hogy soha többet nem kell dolgozniuk. Hol itt az alkotás vágya? Sehol! Tipikus macsó mentalitás, amint arról énekelnek, miként használják majd otthon az asszonyt, ha hazamennek. Kelemen összetört. A legnagyobb áldozatot ő hozta. Őt már nem várja haza senki. De a kőműveseknek természetes, hogy a fizetségből egyenlő módon vegyék ki a részüket. Mikor a vándor újbóli jelenése után Kelemen szembesíti őket, hogy ez bizony akkor is gyilkosság volt, s ezért nem fél véka arannyal fognak fizetni, hanem kötéllel, onnantól elkezdődik a bűnbakkeresés. „Kinek volt ez fontos? Kelemen a gyilkos!” – vádol Máté, s a többiek. (Ebben a rendezésben Boldizsár nem áll Kelemen mellé, sőt!) Hátrálni kezdenek a színpad belseje felé, szinte menekülnek Kelemen elől, s újra felöltöznek. A vadállatokból, a farkasokból megint jól öltözött „urak” lesznek. De ezek a fehér ingek ekkor már nem fehérek többé. Vérrel és verejtékkel mocskolódtak be.

Érdekes befejezést adott Alföldi Róbert a darabnak. A vándor, aki először azzal riogatta a kőműveseket, hogy a faluban már pusmognak a befalazott asszonyról, később még egyszer visszatér, s a tanács felmentő ítéletét tolmácsolja a kőműveseknek. Hatalmas kő esik le mindegyik válláról. A büntetés elmarad, jöhet a jólét, a gondtalan élet. Ekképpen egész másként hangzik a záró ballada, Kőműves Kelemen balladája: „Élt vala e tájon tizenkét kőműves/ Az tizenharmadik, Kelemen kőműves/ Magos Déva várát, hogy felépítenék/ Fél véka ezüstér, fél véka aranyér//Amit reggel raktak,az délre leomlott/ Amit délben raktak,estére leomlott/ Össze tanakodott tizenkét kőműves/ Falat megállítni, hogy lesz lehetséges// Kinek felsége hamarább jön ide/ Annak gyenge hamvát keverjük a mészbe/ A szép fehér hamvát a mészbe keverjük/ Magos Déva várát azzal felépítjük// Jónapot, jónapot, Tizenkét kőműves/ Az tizenharmadik Kelemen kőműves/ Istenem, Istenem, mi lehet az oka/ Kétszer is köszöntem senki sem fogadta// Nyakát ketté vágták, tűzzel megégették/ Az ő gyenge hamvát mész közé keverték/ A szép fehér hamvát mész közé keverték/ Magos Déva várát azzal építették […]” A kőművesek e sorokat harsány kacagások és grimaszok közepette énekelték bele a mikrofonba a halott asszony teste előtt állva, ezzel is mintegy gyáván elbagatellizálva saját bűnüket, s elejét véve a további pletykáknak a faluban, végtére is, micsoda képtelenség is lenne ez a história. Közben magányosan Kelemen is énekli a saját sorait, s a ballada (a záródal) végére egyedül marad hitvese testével az elsötétített színpadon: ő és a falba zárt, a nézők felé szemrehányóan forduló véres asszony. Kelemen kiabálva, Anna suttogva szór átkot a vérrel épített várra: „Átkozott legyen hát magos Déva vára/ Még a nap se süssön fényesen reája […]” E sorokat már nem együtt éneklik a kőművesek, mint az ősbemutatón. Kelement ebben az előadásban társai magára hagyták a bűnben, a meghasonlottságban. Kelemen vétke sem tagadható, így a büntetése, a lelki összeomlás nem maradhat el. A tiszta küzdelemtől, alkotásvágytól, hittől ugyanis menet közben ő is eljut odáig, hogy semmi áldozat nem kár azért, hogy a vár áll diadalmasan, az önhittség bűnébe esik. A vár, amely évszázadok múltán is őrzi majd azon kezek emlékét, akik azt felépítették. „Ez itt az én birodalmam!” – üvölti Kelemen torkaszakadtából a vándornak, miközben halántékán az erek kidüllednek, s a szemei mutatják, elméje elborult már. Jogos a morális kérdés, amelyet Alföldi emitt sem válaszol meg, csupán felteszi nekünk, Kelemen szavaival élve: „Ér-e annyit bármilyen mű, hogy emberhalál legyen az ár?” A lényeg az áldozat, a lényeg a vér, a bűn. Hogy a bűnt mi motiválta, a fanatikus hit vagy csak a sikervágy, vagy a pénz netán, mindegy is. Hogy mindezek után felmenthető-e Kelemen, azt döntse el a néző!

Alföldi Róbert ezúttal sem tagadta meg önmagát. Kemény, lélektani drámát csinált a Kőműves Kelemenből, olyat, amellyel visszaadta a darab eredeti szellemiségét, az 1981-es ősbemutató mélységeit feltárva, s mindezt napjainkba ültetve. Tehetséges fiatalokat válogatott össze a csapathoz, ismertebb és kevésbé ismertebb színészeket. Többeket – így Marton Róbertet, Fehér Tibort, Szatory Dávidot – a Nemzeti Színházba járó közönség már ismerhette. Széplaky Géza, Dolmány Attila, Mohai Tamás, Lábodi Ádám, Kárpát Attila, Kovács Dénes, Széchenyi Krisztián, Hernicz Albert nevét is érdemes azonban megjegyezni. Különösen jó választás volt a Boldizsár szerepében feltűnő Hujber Ferenc is, akinek karaktere egyértelműen negatív ellenpontja a kezdeti, még tiszta Kelemennek. Az ősbemutatón ez a karakter (játszotta Szakácsi Sándor) még nem volt egyértelműen negatív. Több esetben is inkább támasza volt Kelemennek, semmint „rossz szelleme”. De a legfontosabb változás, hogy míg a régi Boldizsár nem tagadja meg a darab végén sem Kelement, addig az új Boldizsár hideg fejjel, puszta számításból hagyja, hagyná, hogy Kelemen egyedül vigye el a balhét. Másik ellenpont Máté, aki azonban sokkal gyávább figura, mint Boldizsár. Az ő fogadalma nem is számít igazinak, hisz nem volt felesége. Marton Róbert nagyon jól formázta meg a sokszor hangoskodó, de valójában gyáva lázadót. Radnay Csilla nem szerepel annyit, mint a férfiak, Annának csupán két duettje van Kelemennel, de az Alföldi-rendezésben a feláldozás után végig jelen van a színpadon. Jelenléte pedig kifejezetten nyomasztó. Nem könnyű néma eszközökkel kifejezni azt a drámát, amit ez a karakter hordoz ebben a rendezésben.
Nagyszerű választás volt Blaskó Péter a vándor szerepében. Ő teljesen más figurát mutatott, mint az ősbemutatóban Páger Antal. Míg az első előadás vándora valóban a kőművesek élő lelkiismereteként szolgált, addig a Blaskó által megformált idős ember sokkal összetettebb személyiség. Nehezen ítélhető meg, vajon pozitív, vagy inkább negatív szereplő-e. A balladát a rossz asszonyról ördögi kacajjal zárja. Szinte kéjjel meséli a történetet, amint a gyermekét az erdőben hagyó, helyette a kincset választó anyát utoléri az átok, az önmarcangolás, az élete végéig tartó bolyongás a sötét fák között. Néha az az érzése a nézőnek, Blaskó vándora egyenesen az erdőben
oly rég felejtett gyermek maga, aki ott akkor elvesztette ép elméjét, akinek akkor megfagyott a szíve. Ugyanez ez a szívtelenség jelenik meg második érkezésekor is, amikor szenvtelenül közli Kelemennel, hogy meghalt a kisfia. De ugyanilyen közönnyel, minden gyász nélkül beszél arról is, hogy saját unokája nem sokkal az esküvője után meghalt. Ugyanakkor mégis ő az, aki felteszi a kérdést Kelemennek: nem lett volna mégis jobb emberáldozat nélkül felépíteni a várat?
A nagyon erős színészi teljesítmények mellett ki kell emelni az élő zene varázsát is. A hattagú zenekar csodálatosan tiszta hangzást adott az előadásnak, a zene szárnyalt, s megfelelő tempót adott a kőművesek táncának. Ha nem is elsősorban néptáncos produkciónak indult a Kőműves Kelemen mostani előadása, Vári Bertalan koreográfiáját mindenképp meg kell említeni. Bámulatos ügyességgel tudta megmozgatni a színpadon álló prózai színészeket. A premiert további öt előadás követte, de aki lemaradt volna, annak sem kell félni: ősztől a RaM Colosseum repertoárján szerepel majd Szörényi Levente és Bródy János nagy sikert aratott rockballadája, a Kőműves Kelemen.

Rechtenwald Kristóf

Kapcsolódó tartalmak

Elhunyt Patrick Swayze

admin

Finisbe érkezett a Rebecca

admin

A Magyarországon legtöbbet játszott musicalek

admin

Rebecca sajtótájékoztató (2010. 03. 10)

Nagy Péter

Elkészült a Pesti Broadway Fesztivál idei programja

Krista Adrienn