Interjúk

Igen, hazaérkeztem!

Bizonyára Téged is megnyugvással tölt el, hogy ilyen nagy sikere volt az István premierjének. A Társulat műsorfolyamának során mi volt számodra a legszebb pillanat?

Azt hiszem, az egyik legszebb pillanat az volt, mikor megtudtam, hogy bár a zsűri nem juttatott tovább a középdöntőből, a nézők szavazatai alapján mégis folytathattam a versenyt. És persze talán még ennél is szebb volt, mikor az első élő adásban a zsűri második helyre tett, a következő műsorban pedig az elsőre, ami nagyon meglepett, tudván, hogy eredetileg nem juttattak volna tovább.

Ezek alatt a hosszú hónapok miatt minden bizonnyal jócskán akadtak nehezebb pillanatok is. Tudsz ilyet említeni?

Most nagyon őszinte leszek, ami nem mindig népszerű; de a legnehezebb „pillanat”, azaz inkább érzés az volt, mikor többször is azt éreztem, hogy egyedül maradtam, senki nem akart nekem segíteni. Voltak problémák, amikkel nem tudtam kihez fordulni, és bárkihez mentem velük, az átirányított valaki máshoz – egyszóval bizonyos gondokra nem volt orvos, és ezekben a szituációkban kicsit úgy éreztem, magamra maradtam.

Más esetekben abból adódtak a nehézségek, hogy többen félreértelmeztek engem a társaim közül. Én olyan személyiség vagyok, hogy a próbák során sokszor akaratlanul is kitörnek belőlem az érzelmek, a gondolatok; hajtani akarom a többieket, és ilyenkor hajlamos vagyok átesni a ló másik oldalára. 30-35 éves, tapasztalt színészek számára nyilvánvalóan szemtelenségszámba ment, hogy én 19 évesen magyarázom nekik, mit hogyan csináljanak, és én teljesen meg tudom érteni, hogy néha bizony az agyukra mentem. Természetesen utána odaléptem hozzájuk, és kértem, hogy ne haragudjanak, én ilyen vagyok, soha nem bírok egy helyben maradni, ég bennem a tűz. Hogy ez mennyiben marad formalitás a számukra, azt sajnos nem tudom.

Végül megemlíteném az állandó feszültséget, ami egy ilyen műsor folyamán van az emberben. Én ezt mindig úgy élem meg, hogy próbálom hajtani a dolgokat, hogy legyen minél hamarabb kész a szám, csináljuk meg, ne kelljen az élő adás miatt aggódnom. Mások viszont épp hogy visszafogottabbá válnak ilyenkor, és ez nyilvánvalóan súrlódásokhoz vezet közöttünk.

Volt lámpalázad a fellépéseid előtt?

Nem, éppen azért, mert én a színpadra lépés előtti perceket lépcsőfokokként fogom fel, nem pedig végállomásként. Arra koncentrálok, hogy mindig még jobb legyek, de közben pontosan tudom, hogy mindig van hová fejlődni. Én a színpadra lépés előtt mindig iszonyatosan koncentrálok, egy másik dimenzióba fordul át az agyam, és mikor kikerülök a fénybe, akkor már igazán otthon érzem magam. Szerencsére eddig nem volt olyan szereplésem, hogy ne azt éreztem volna a színpadon: „Igen, haza érkeztem! Végre itthon vagyok, és azt csinálom, amit a legjobban szeretek a világon!”

Mennyire meghatározó élmény ez a műsor és ez az előadás az életedben?

Abszolút meghatározó. Ilyen lehetőség nem sok lesz, sőt, talán nem is lesz több, hiszen minden szombat este legalább egymillió ember láthatott, ami ezerszer több annál, amennyien egy este egy színházba beférnek. Ehhez hozzájárul, hogy a nézők közelebbi képeket kaphatnak rólam, láthatják az arcomat, úgyszólván belenézhetnek a szemembe. Hihetetlen lehetőség volt ez arra, hogy igazán megmutathassam magam.

Hatalmas sikered volt a Fényév távolság című számmal. Hozzád melyik dal áll a legközelebb azok közül, amelyeket a műsorban énekeltél?

Nem tagadom, hogy a Fényév távolság áll hozzám a legközelebb, mert ott minden klappolt, és persze fantasztikus a dal és a szöveg. Akkor még megvolt bennem az a harmónia, ami a későbbiek során kezdett felborulni a rengeteg feszültség miatt.

Hogyan kerültél kapcsolatba a musicalek világával?

Nekem is megvolt az a korszakom, amikor észrevettem, hogy „Jé, ennek a mesének milyen jó zenéje van!”; ilyen volt az Aladdin vagy A Szépség és a Szörnyeteg. Ennek ellenére a magyar musicaleket egy fokkal jobban szeretem, mert akkor nincs szükség a sokszor ráerőltetett fordításokra, amelyek során óhatatlanul áthelyeződnek bizonyos hangsúlyok, és szinte lehetetlen ugyanazt az élményt átadni, ami az eredeti szöveget áthatja. Persze annak sem vagyok híve, hogy Magyarországon angol vagy német nyelven énekeljünk külföldi musicaleket, mert azt vallom, hogy színházat csinálni csak az anyanyelvünkön lehet, csak úgy tudjuk átérezni azt, amit át kell adni a nézőknek. Az István esetében viszont a zene és a szöveg fantasztikus egységet alkot, ezért is nagyon közel áll hozzám.

Van szerepálmod?

Erre a kérdésre nehéz válaszolnom, mert úgy érzem, hogy gondolatilag és lelkileg előrébb tartok, mint testileg. Sokan mondhatják rám, hogy kamaszgyerek vagyok, mind az arcvonásaim, mind a hangom alapján, hiszen még mutálok, bár ez remélhetőleg csak a hozzáértők számára hallatszott a fellépéseimen. Mégsem hiszem, hogy a kamaszkornál tartanék lelkileg; nagyon szeretem a mélyebb, komolyabb dolgokat, például foglalkoztat Jézus szenvedése, ezért nagy szerepálmom Jézus szerepe a Jézus Krisztus Szupersztárban. Ugyanakkor Júdás szenvedései is nagyon érdekelnek, tehát Júdásként is szívesen kipróbálnám magam.

A szerepálmaim között van természetesen István is, hiszen ez a rockopera egy fantasztikus, korszakalkotó mű, és nagyon örülök, hogy a mostani előadásnak a részese lehetek.

Kép forrása: Pécsi Nemzeti Színház

 

Vincze Dániel

Kapcsolódó tartalmak

A Pál utcai fiúk musicalváltozata a Vígszínházban

Volf Anna

Vámpírok Bálja – Éjszakai vámpírtalálkozó

Liga Mihály

Jövőre, Veled, Itt! az MKB Musical Aréna színpadán, Sopronban

Sándor Petra

Új pályázat lesz a székesfehérvári Vörösmarty Színház vezetésére

Volf Anna

Ismét musical sztárok a POSZT-on

admin