Interjúk

Rebecca – Interjú Szabó P. Szilveszterrel

A Rebecca az év talán legjobban várt musicalprodukciója. Interjúsorozatunkban a darab művészeivel beszélgettünk, akik arról mesélnek, mit jelent számukra az adott szerep, és hogyan kerültek kapcsolatba Lévay Szilveszter különleges hangulatú, Bécsben is nagy sikert aratott musicalével.

Hogyan találkoztál először a darabbal? Olvastad a könyvet vagy láttad a Hitchcock filmet?
Mindkettő. Gyerekkoromban még tiltva volt nekünk az éjszakai, esti tv nézés, így tulajdonképpen a félig nyitott nagyszoba ajtón át a felét láttam a filmnek, de nem horizontálisan hanem vertikálisan. Nem is fogtam föl igazán, hogy mi az, hogy misztikum vagy thriller. Nem fogott meg a történet, mert nem értettem az összefüggéseket. Nem értettem azt, hogy egy mélyen megbújó szerelem vagy gyűlölet, vagy ennek a határán lévő dolog mekkora erőre késztethet egy embert (Maxim de Wintert – a szerk.) A könyvet már érettebb fejjel olvastam, érettségi utáni állapotban. Talán amikor idekerültem, 22 évesen.

Amikor a Hitchcock filmet láttad, akkor hány éves voltál?

Nem tudom. Talán általános iskolás.

A bécsi Rebecca előadást láttad?

Nem,  én nem vagyok ilyen „megnézős típus”. Az Elisabeth-et se néztem meg, csak évekkel később, a Rómeót se.  Ha az ember megnézi a korábbi előadásokat, akkor óhatatlanul viszonyít hozzájuk. Hiszem és vallom, hogy a munkánk lényege az, amit a bécsi Elisabeth szereplők is „felrónak” nálunk, mintegy pozitívumként: azt mondják, nem is tudták, hogy ennyi érzelem rejtőzhet a darabban. Talán előjön az „így búsul a magyar” mentalitásunk.
Mi valahogy mindig annak az igazságát keressük, hogy a zene miért szólal meg a próza után. A zenében egy felfokozottabb vágy testesül meg. Az Elisabeth ebből a szempontból zenecentrikusabb darab, a dalokra éleződik ki minden. A Rebeccában meg kell indokolnunk érzelmileg, lelkileg, a figura szempontjából, hogy miért következik adott szó után a zene. Szerintem ebben vagyunk mi nagyon jók: a darab érzelmi részének megformálásában. De nem csak a kimondott szöveg szempontjából, az, ami bennünk lejátszódik ugyanolyan fontos. Sosem csupán egy síkon játszunk.

Mennyire érzed ezt a szerepet nehéznek a korábbi szerepeidhez képest?

Maxim szerepe azért nem egyszerű, mert nagyon sok minden van benne. De nézzük a Halált… a Halálban én sohasem játszottam Halált. A Halál szerepében én azt próbáltam megfogalmazni, hogy ez egy szerelmes lény. Rajtam volt a Halál jelmez, körülöttem voltak a Haláltáncosok, a milliő az maga a halál volt. De számomra az volt a fontosabb benne, hogy szerelmes. A szerelem egy ritka dolog volt az ő létében, halálsorsában. Ha azt vesszük, akkor Max életében is ugyanilyen ritkaság  ‘Én’. Tehát nagyon sokat tudok a Halálból, mint szerepívből átcsempészni ebbe. De Max ezen kívül egy picit sármos, picit nagyvilági, van benne egy kevés Van aki forrón szereti is (a csibészségét értem ezalatt), és picit talán képmutató is, hiszen végül megtudjuk, hogy belül lényegében egy kisfiú. Ezen kívül szerintem a humora is nagyon jó Maxnak.

Mennyiben lesz más a ti Rebeccátok a korábbi feldolgozásokhoz képest?

Film, könyv, minden van ebben, s ami a legfontosabb, az az,  hogy milyen nyelvet beszélünk. Természetesen Zolival (Bereczki Zoltán, Maxim de Winter másik alakítója – a szerk.) nem ugyanazt csináljuk. Nem technikailag, hanem gondolkodásmódban. Persze bizonyos keretek között ugyanaz a szerep, s a krimi rész ezt a közös vonást erősíti. Aztán természetesen ott van a film meg a könyv előszele a dolognak, de nem várjuk el a nézőktől, hogy olvassák el a könyvet illetve nézzék meg a filmet ha idejönnek,  mert így, ez a dramaturgiai verzió önállóan is lábon tud maradni. Az is nagyon fontos, hogy minden egyes érzelmi változás a néző előtt történjen.

Hogyan zajlanak a próbák?

Kezdetben nagyon „videóklippesen” zajlottak. Különálló jeleneteket próbáltunk, s azokba összpontosítottuk minden energiánkat. Később, amikor egyben néztünk a darabot, akkor észrevettük, hogy ahol három jelenet kapcsolódik egymáshoz, ott megtörtént, hogy a harmadik jelenet végén az elsőben kimondott mondatom miatt árulom el magamat. Olyan ez, mint amikor az ember becsatlakozik egy Columbo-ba: nem érti, miről beszél a felügyelő, holott Columbo csupán visszautalt arra a mondatra, amit két hete hallott.
Ez egy iszonyatosan nehéz darab. Hatalmas díszletek, nagy ruhák, nagy revüképek jellemzik. Ezen belül meg kell találnunk, hogy mennyire választódjon el a próza, hiszen annak a zene nélkül is önálló értéke van, mint egy igazi kriminek. Ez nagyon furcsa, mert ehhez képest az Elisabeth faltól falig zene. Halálként összesen három prózai mondatot mondok.

Akkor a Rebecca ebből a szempontból egy különleges darab.

Nagyon komplex.  Azt mondom, hogy ha nem játszottam volna el ezeket a szerepeket eddig, amiket eljátszottam, akkor még nehezebb lenne. Van benne például egy féltékenységi roham, ami hasonló Tybaltéhoz. Ilyenkor nagyon sok flashback van, szemjáték. Én nagyon szeretném kamaradarabban, raktárszínházban játszani Maxot, mert ott ezek a villanások még jobban érvényesülnének. Nagyszínpadon is így játszom, csak arra a játékra még rájön a mikroport, a zene, és akkor az egészet meg kell emelni egy picit, technikailag ügyesnek kell lennünk, hogy az egész hiteles maradjon.

A Rebecca ezek szerint nagy kihívás a számodra.

Igen, az. Fizikálisan és mentálisan is. Amikor az autóversenyzőket nézzük, csak azt látjuk, hogy 100 körön át ülnek egy autóban, mégis fogynak 5-6-7 kilót. Rá kell jönnünk, hogy egy iszonyatosan nagy pszichológiai hadviselés ez a feladat is. Pszichésen kihat az egész szervezetünkre. Amikor Zoli elénekli a nagy nótát, látható, hogy csorog róla a víz. Minden egyes alkalommal otthagyunk a lelkünkből valamit, mert nem lehet lehazudni ezeket a pillanatokat. Nem lesz könnyű eljátszani ezt a szerepet. Még abban sem vagyok biztos, hogy a 15. előadás után hátradőlhetünk, mert hozzászokik a szervezetünk a szerephez.

Max személyisége mennyire áll közel hozzád?

Abszolút megtalálom benne magam. Főleg az érzelmi oldalában. Az eddigi szerepeimben sok drámát éltem meg, voltak nagy odamondogatások, de Max más. Amikor ő felemeli a hangját, akkor ott már nagy gond van, hiszen ő egy angol gentleman, egy úriember. Amit nagyon szeretek benne,  az az elegancia, a sárm, a könnyedség, persze mindez iszonyatos mennyiségű munkával a háta mögött.  Nekem ez a furcsa. Hogyha eljátszottam volna Rómeót, akkor valószínűleg nem lenne az. Mert Rómeóban van a kisfiúi lazaság mögött egy kitárt szívű, mindenre rácsodálkozó naiv, s ő ezután lesz majd férfi. Max pontosan fordítva, férfiból válik kisfiúvá.

Utasi Nikolett

Kapcsolódó tartalmak

A könyv világnapja – Matilda

Vincze Dániel

Vámpírok bálja fotózás – IDŐPONTVÁLTOZÁS!

admin

Veled, Uram! – Új Szörényi-Bródy mű az Operettszínházban!

Krista Adrienn

Gladiátor – giga musical próba a Papp László Sportarénában

Czitrovszky Balázs

Pro Cultura Hungarica díj a bukaresti Operettszínház igazgatójának

Sándor Petra