Hírek, beszámolók

István, a király – utoljára a Magyar Színházban

„Mondd, te kit választanál?”– hangzott el újból a kérdés a színpadról a nézők felé, ezúttal utoljára. Szörényi Levente és Bródy János mára már klasszikussá érett műve, az István, a király túl a 200. jubileumi díszelőadáson is, utolsó felvonásához érkezett a Pesti Magyar Színházban.A kőszínházi ősbemutatóra 1985-ben került sor Kerényi Imre rendezésében, az akkori Nemzetiben. Ez az előadás majd öt évadon keresztül futott a színpadon. A darabot a millennium évében, 2000-ben újította fel Iglódi István, a Nemzeti Színház (mai nevén: Pesti Magyar Színház) akkori igazgatója. Az Iglódi-féle István, a király több, mint kétszáz előadást élt meg azóta. A rendező az ezredfordulón egy fiatalabb nemzedékre bízta a rockopera főbb szerepeit. Az elmúlt tizenkét évben így vált eggyé a színház törzsközönsége számára Tóth Sándor István ikonikus karakterével. Gazdag Tibor tíz évadon át játszotta Koppányt, majd a lázadó szerepét átadta Gémes Antosnak. Auksz Éva a legnépszerűbb lett Réka megformálójaként a színház törzsközönsége szemében, Jegercsik Csaba pedig minden előadáson, váltótárs nélkül öltötte magára Asztrik jelmezét. A méltán híres musicalszínész, Csengeri Attila két szerepben is kivívta a nézők elismerését: kezdetben Tóth Sándor váltótársaként a címszerepben, később már kizárólag Tordaként lépett színpadra. Iglódi ugyanakkor számított a korábbi nemzedékre is. A nyolcvanas évekbeli előadássorozat Saroltja, Császár Angela helyet kapott az új rendezésben is, aki pár évados szünetet leszámítva (ekkor Pápai Erika alakította István anyját) egészen mostanáig játszotta a fejedelemasszonyt. De ugyancsak a régi nemzedéket képviselte Botár Endre (Bese) és Tahi József (Laborc) is. Az Iglódi rendezte István, a király megjárta a tengerentúlt is, bemutatták Amerikában, s Horvátországban, a pulai amfiteátrum történelmi boltívei között. A Szegedi Szabadtéri Játékokon 2000-ben és 2001-ben, Esztergomban 2002-ben és 2003-ban hatalmas sikert aratott.

                Bár Szörényi Levente az egyik bulvárlapnak nyilatkozva a darab elfáradásáról beszélt, az utolsó előadást látva ennek a kimerültségnek nyoma sem volt. Ezalatt a tizenkét évad alatt ugyanis a szereplőgárda folyamatosan megújult, s az új belépők önmagukat adva új színt hoztak az előadás történetében. De még a tizenkét évben folyamatosan színpadra lépő Tóth Sándor alakításáról sem lehet elmondani, hogy rutinossá vált volna. „Egy profi nem engedheti meg, hogy unja magát a szerepben, mert akkor a közönség is unni fogja az előadást…” – válaszolta Tóth Sándor a márciusi előadást követő közönségtalálkozón az egyik érettségi bérletes srác kérdésére. Egy korábbi interjúban, munkatársunk kérdésére pedig azt válaszolta, ezalatt a tizenkét év alatt az ő világlátása is változott, ért annyit, hogy a szerep megformálásához ma már egészen másként fog hozzá, mint a premiert követő időszakban.

Az előadást Iglódi halálát követően a színház jelenlegi igazgatója, Őze Áron átrendezte, frissebbé tette. Bizonyos jelenetekben izgalmasabb koreográfiát álmodtak színpadra a Bartók Táncegyüttes segítségével, s újdonságot hozott a Koppány és Torda szerepében történt változás is, Gémes Antos és Gula Péter színpadra lépése. Gémes Antos, a színház egyik ígéretes prózai színésze, emellett a Harmadik figyelmeztetés színészzenekar frontembere egészen másfajta Koppányt formázott meg, mint elődje, Gazdag Tibor. Míg Gazdag játékában Koppány életkorból fakadó intellektuális fölénye mutatkozott meg Istvánnal szemben, addig Gémes Antos az érzelmek, s indulatok emberét tárta elénk. Az ő Koppánya majd szétfeszül a belső feszültségtől, hihetetlen erőt sugároz, mintha egy fújtató, felbőszült bika lenne a színpadon. Ő is mesteri párost alkotott a címszereplő Tóth Sándorral.

Hogy mennyire igaztalan megfáradtnak láttatni ezt az előadást, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy jelentős hangsúlyeltolódásokkal járó újabb ötletek jelentek meg a színpadon az elmúlt évadokban is. Az „idegenek”, a keresztény oldal feszültséget hozó jelenléte eddig is látható volt, de Asztrik és a térítő, valamint a német lovagok személye nem kapcsolódott szorosan össze egymással, főként Gizella gyenge hercegnőként való bemutatása miatt. Ebben az évadban azonban tudatosan változtattak a hercegnő karakterén. E sokszínűbb Gizellát Szűcs Kinga tökéletes, drámai jellemábrázolással formálja meg a színpadon. A kezdetben még nyitott, szerelmes hercegnő fokozatosan veszi észre saját kitaszítottságát, magányosságát a fejedelmi udvarban. A változás annyi, hogy ezt a szálat Őze legújabb rendezői ötletében túlfeszíti, s Gizella a „Halld meg Uram a kérésem!”– kezdetű jelenetnél, mint egy féltékeny amazon átvéve Sarolt felbőszült mondatát, maga fenyegeti meg halállal Koppány lányát: „Pusztulj, vagy meghalsz!” S míg a felbőszült tömeg üvölti: „Felnégyelni!” – addig Gizella a háttérben mint egy nőstényoroszlán fel-alá járkál a színpadon. (Korábban egy félő, riadt hercegnőt láthattunk ennél a jelenetnél.) Sarolt pedig, aki megijed az általa is feltüzeltek haragjától, fülét fogja, már nem bírja hallani a vad ordítozást. Őszinte anyai aggódással, ziháltan figyelmezteti Istvánt: „Rendet kell tenni, rendnek kell lenni nálunk…” Az irányítás kicsúszott kezük közül. A hatalom az idegeneké, s ha István nem uralkodik kemény kézzel, őt is elsodorhatja az áradat. Látszólag lényegtelen, s fölöslegesnek is tűnik, hogy egy-egy jelenet újraértelmezésénél ragadjunk le, ami miatt mégis szót érdemelt, az a tény, hogy Gizella megerősített alakjával a keresztény oldal egységesebbé vált, a térítőket, s német lovagokat a bajor hercegnő személye még erősebben fűzi egybe, s így ezen oldal jelenléte még nyomasztóbb. Az országot szétszakító hatalmi centrumok egymásnak feszülése így a korábbi előadásoknál erősebben érvényesül. Egyik oldalon az idegen érdekeket személyükben kifejező, a pápai és császári elvárásokat idehaza vakon és erőszakosan megvalósító nyugati keresztény tábor – láthatóan most már Gizellával az élen, másik oldalon az újítással szembeszálló, az idegen hatalmaknak behódolni képtelen, a régi hagyományokat utolsó szálig őrző pogány oldal, amelynek vezéralakja a somogyi hadúr, Koppány, s dramaturgiailag az őt háttérből tüzelő Torda. A két tábor között őrlődik a kényszerpályára került fejedelem, István, akit anyja, Sarolt harcra tüzelne, Réka – a reménytelen szerelem – pedig békére hívna. István drámája pont az, hogy nehéz eldöntenie, a szívére vagy eszére hallgasson, avagy a régi ideákra vagy a nyugati világba való beilleszkedésre szavazzon. István mint hosszú távban gondolkodó államférfi helyesen az eszére hallgatott, s bár egy pillanatra meghasonult önmagával (lásd: a fájdalmasan felordító és összegörnyedő Istvánt Koppány felnégyelésekor), végül magára vette a fennmaradásért a korona súlyos terhét, mely a Himnusz dallamára alászállva, szimbolikusan is maga alá temette a királyt.

                Ennek az előadásnak kezdettől fogva erőssége volt, hogy a régi kliséktől szabadulván az énekhang elsődlegessége helyett a szereplők iga
zi hús-vér ember mivoltának ábrázolását kívánta meg a rendező. Iglódinak sikerült a korábban puszta dalfüzérből egy igazi színpadi drámát alkotnia, tökéletesen kirajzolódó ideológiai törésvonalakkal, hatalmi harcokkal, politikai házassággal s a vele együtt járó magány részvétet kiváltó ábrázolásával, sokszor nagyon is édes, máskor kemény, szigorú anya-fia, apa-lánya kapcsolatok, a reménytelen szerelem megrajzolásával, gyönyörűen színpadra álmodott szimbolikus jelenetekkel. Ki feledheti az „Oly távol vagy tőlem…” című jelenet Nap-Hold szimbolikáját, a napsárgába öltöztetett István és a Hold színeiben (ezüst, fehér és lila) tündöklő Réka egymás körül keringő, de egymást soha utol nem érő alakját, a két ifjú beteljesületlen szerelmét? Ki feledheti a „Szállj fel, szabad madár!” magával repítő, erősítő és lázító dallamát, Koppány ikonikus alakját s a táncosok csodás koreográfiáját, vagy az „Áldozatunk fogadjátok!” című jelenetben a táltos révedését, az igazi pogány szeánszra emlékeztető jelenet vérpezsdítő hangulatát. Vagy a magyar főurak mindig gunyoros, a mai politikusok elé görbe tükröt tartó élvezetes játékát? Vagy Koppány asszonyainak érzéki táncát, a gyeplőt szimbolizáló színes szalagok játékát, mellyel a kancák magukhoz vonzzák a csődört? Tizenkét év nagy idő. Szerelemből sem kevés. A Hevesi Sándor téri törzsközönség számára ez az előadás a legjobbak közé tartozott, amivel e színház falai között szíve és elméje gazdagodhatott. Az István, a királytól ezúttal búcsúznunk kellett – talán nem örökre. Kis vigasz, hogy a nyáron, egy kisebb szabadtéri produkció keretében még egyszer „összeácsolják” a már megszokott díszletet, s augusztus 9-én este a Pest megyei Acsán a színészek és táncosok újra színpadra léphetnek. A Magyar Színház közönsége pedig a jövőben sem marad Szörényi-Bródy mű nélkül. A szerzőpáros réges-régi darabját, a Kőműves Kelement jövő tavasszal állítja színpadra Alföldi Róbert Stohl Andrással a főszerepben. Reméljük, a Kőműves Kelemen is legalább akkora sikernek örvend majd, mint a tizenkét évadon keresztül futó István, a király.

 

Rechtenwald Kristóf

Kapcsolódó tartalmak

One last refrain – búcsúzik a Rent

admin

A chicagói hercegnő – Operettszínház (Fischl – Homonnay)

Buchmann-Horváth Emese

The Blues Brothers (Margitszigeti Szabadtéri Színpad, 2012. augusztus)

Czitrovszky Balázs

Új musical a The Kinks frontemberének tollából

admin

Chaplin musical szeptembertől a Broadway-n

Sándor Petra