Kitekintő

Johanna újra a máglyán

„Maga Szent Mihály adta ezt a kardot kezembe, ezt a fényes, hatalmas kardot. Nem Gyűlölet a neve – úgy hívják: Szeretet” – hangzik el a címszereplő Tompos Kátya szájából e mondat az előadás vége felé.

Vidnyánszky Attila már többször is hangsúlyozta, hogy a „remény színházát” akarja a Duna-parton felépíteni a korábbi, „provokációra épülő színházzal” szemben. Paul Claudel és Arthur Honegger „Johanna a máglyán” című oratóriuma ehhez az építőmunkához kiváló választás volt. A katolikus megújulásban aktív szerepet játszó Claudel szövege és a Honegger által hozzárendelt zene újra szakrális magasságba emelik Johanna alakját. A lírai szavakkal, klasszikus zenével operáló Vidnyánszky Attila imígyen tette zárójelbe a színház korábbi repertoárján szereplő G.B. Shaw-féle Szent Johannát, amely meglehet túlságosan profánnak tűnt az új direktor szemében. Két egészen eltérő színházi felfogással, két egészen eltérő alapművel van persze dolgunk. Míg G.B. Shaw a maga szkeptikus stílusában egy végtelenül profán, végtelenül emberi Johannát mutatott nekünk, amelyben a Lány karaktere mentes volt minden, évszázadok alatt ráaggatott mitikus elemtől – emlékezzünk vissza Bánfalvi Eszter egyszerűségében és lecsupaszítottságában is tökéletes alakítására -, addig Claudel és Honegger hősnője a darab végére mennybe megy. Míg G.B. Shaw drámájában Johanna gyilkosai a hatalom szürke eminenciásai, vívódó, a Lány lelkét hol megmenteni akaró, hol éppen őt máglyára vetni kívánó nagyon is hitvány emberek, addig az oratóriumban minden fekete és fehér. A gyilkosok ördögi, bestiális lények, nem emberek. A továbbiakban éppen ezért nem is érdemes az ugyanazon színpadon pár hónapnyi különbséggel játszott kétféle Johanna-előadást, Johanna-történetet, színészi karakterformálást összehasonlítani. Maradjunk hát a mostani premiernél!

“Célunk a színházi műfajok közötti határvonalak tudatos felszámolása. Így a szabad metaforák, az egyes művészeti kategóriáktól független, egyenrangú motívumok és gesztusok társulhatnak egymással, míg a sokat vitatott történet születik újjá a gondolat, a látvány és a zeneiség összhangjában. Claudel és Honegger alkotása nem csak zene – bár zeneműként, koncertként is előadható – hanem SZÍNHÁZ.
Másfelől régóta foglalkoztat és zavar, hogy verses vagy költői szövegek sokszor mennyire zenétlenül, »elprózásítva« kerülnek színpadra. Többször is kísérleteztem már azzal, hogy egy másik »rend« mentén szólaltassak meg darabokat, előadásokat: a gondolatot és a zeneiséget összekapcsolva. A Johannában ez eleve benne van: egy költő és egy zeneszerző munkájának csodálatos szintézise. Itt megtaláltam mindazt, amit magam is próbáltam rendezéseimben megvalósítani: ahogy dialógust próbálok folytatni a zenével, ahogy egy-egy jelenetet úgy próbálok felépíteni, hogy abban különös viszonyrendszert képezzen a zene, a látvány, a mozdulat, a gesztus és a szó.”
– így vall Vidnyánszky Attila a színház folyóiratában a darabválasztásról.

Hogyan illeszkedik hát a Johanna a máglyán a Nemzeti új profiljába? Johanna figurája – pláne a fenti szerzőpáros újramisztifikált nőalakjával – alkalmas arra, hogy Vidnyánszky Attila hazáról és Istenről vallott gondolatait a színpadon megfogalmazhassa. Ez a Lány a hazája függetlenségéért küzd. Igen, isteni elszánással. Erejét is magasabb hatalmaktól kapja. A hazaszeretet, a hazáért érzett forrongó indulat, s Isten szeretete a darabot végigkísérő motívum. Az előadás rendkívül érdekes szerkezetű. A dramaturgiai csúcspontról, a máglya magányából indul vissza, s jut el az ártatlanság forrásához, az éterien tiszta Johanna alakjához. A kezdőkép iszonytató. Démoni sötétséget lát a néző a színpadon, s hátborzongató szólamokat hall mellé: „Sötétség, sötétség, sötétség”. A prológust Franciaország német megszállása idején írta Claudel saját jelenkorára reflektálva. Ehhez nagyon is találó Vidnyánszky nyitóképe: egy hatalmas könyvfal magasodik a színpad fölé, melyen megkapaszkodva a tomboló, ördögi tömeg amorf alakjai tépik, szaggatják, égetik el az európai kultúra örökségét. Heinrich Heinétől tudjuk, “ahol könyveket égetnek, ott végül embereket is fognak.” Gondoljunk a nácik könyvégetésére, s arra, hogy onnan egyenes út vezetett a Holokausztig, az “Égő áldozatig”! (Sajnos ez ördögi, pogány szokás a mai Magyarországon is újra felütötte fejét, két hete épp Radnóti-könyvek végezték a máglyán.) Majd a sok szörnyszülött mögül egyszer csak előtűnik Johanna megtört alakja, aki nem érti, Isten, Szent Katalin és Szent Margit kiválasztottjaként miként válthat ki ily’ indulatot az emberekből. Domonkos testvére (Blaskó Péter) segít neki megértenie azt a világot, amely a máglyára juttatta őt. Az egyház lelkiismereteként előlépő Szent Domokos fájdalmas mea culpája ugyanakkor maszatolás is egyben. Az európai nagyhatalmi politika manipulációjának tudja be Johanna kivégzését, s az egyházat úgy állítja be, mint e téboly áldozatát, megvezetett főpapokról beszél, akiknek fejéről egymás után „dőltek le süvegek”. S itt jut el Vidnyánszky egy igen kényes kérdéshez. Szavai szerint Claudel is megnevezi korának bemocskolt francia politikusait a darabban, azonban ő bizonytalan volt kezdetben, vajon aktualizálhat-e ő is? Sajnos, a rendező a rosszabbik utat választotta. Kicsinyes és egyoldalú aktualizálásával épp a Johanna-történet általános erkölcsi mondanivalóján ejtett csorbát. Domokos megidézi hát e nagyhatalmi parti alakjait, akiknek szenvtelen kártyajátéka mintegy a véletlenek összjátékaként vezet el Johanna kálváriájához. E kártyapartin ki mással is találkozhatnánk, ha nem Daniel Cohn Bendit (Cauchon püspökeként ágaskodó falloszú disznóként ábrázolva), Olli Rehn, Jose Manuel Barroso, Vivien Reding, Guy Verhofstadt, Rui Tavares és Martin Schulz alakjával, vagyis azon nyugati politikusokkal, akik mind összetűzésbe keveredtek a magyar függetlenség élharcosával, Orbán Viktorral. S a kar harsogja: „boszorkány”, „varázsló”, „eretnek” – azaz, mai szóval: „unortodox”. Nos, a kör itt be is zárul, s nem kell sok képzelőerő, hogy lássuk, kit is tekint a rendező napjaink magyar Johannájának, a nagyhatalmi kártya partik áldozatának.

De Vidnyánszky szemléletesen ábrázolja Johanna mártírságának másik csorbítóját is: az érzéketlen, a hőst meglátni, a katarzist átélni képtelen csőcseléket. A francia (vagy magyar) vidék kisszerű emberei jelennek meg, ugyanazok az arcok, mint akikkel a pokoli miliőben is találkoztunk. Megy a tánc, a bujaság a tetőfokán, folyik a bor az emlőt formáló hordókból, s a Hordók királynőjének (Udvaros Dorottya) vulvájából is. Johanna e körben sem lelhet megértést, nyugalmat. Hát, ezekért vívja vajon szabadságharcát?

Közben újra és újra visszatérünk a pokoli tárgyalóterembe, ahol a disznófejű bíró, s a szamárfejű jegyző gondosan készítik elő Johanna kivégzését. Ágaskodó falloszuk is a hatalom szimbólumai. Persze, jogosan vetődik fel a kérdés, vajon ez nem számít-e provokációnak? Alföldi Róbertnek szemére vetetté
k, amiért a Tragédia római színét úgy ábrázolta, ahogy azt kell: bujának, romlottnak. No de, a legmerészebb Alföldi-féle rendezésben sem láttuk a Nemzeti színpadán, amihez most viszont volt szerencsénk: A disznófejű Cauchon pajzán falloszával kisgyerekek játszadoznak. Hoppá! Talán ez sem véletlen, hiszen Cauchon Cohn Benditként mutatkozott be a darab elején, márpedig a zöldpárti politikusról tudjuk, ifjú korában a gyerekeket „szerette”.

Egy szó, mint száz, túl sok az aktualizálás, a képi világ pedig túlontúl hátborzongató, aberrált, mintha másfél órán keresztül Hieronymus Bosch-képeket nézetnének velünk idegölő zenei kíséret mellett. Dermesztően hatnak a máglyát megjelenítő képi megvalósítások: a színpadon többször körbevonszolt leégett vasrács-fejű, no de fej nélkül is a hordágyba kapaszkodó angyali alak, mely Hugo Simberg A sebesült angyal című festményét eleveníti meg, s a Johannát körbevevő kos fejű ördögi lények, a szúrós tekintetű vízköpők, a disznó és a szamár. Bár nagy színészi játék nem kellett hozzá, Bodrogi Gyula jelenléte mégis erős a színpadon a pokoli tárgyalás „doyenjének” szerepében. Orgánuma a bántó kakofóniából is kiválik. Udvaros Dorottya pedig a megtestesült Paráznaságként “lubickol” a szerepében. Az oratóriumban olyan neves operaénekesek léptek fel, mint Bakos-Kiss Gábor és Kiss B. Attila, Denk Viktória, Bátori Éva és Gémes Katalin. Mindenképp az előadás erőssége a fergeteges koreográfia, mely Bozsik Yvette-et dicséri. Vidnyánszky Attila ezúttal is Olekszandr Bilozubbal dolgozott, aki a díszletet és a jelmezeket tervezte meg, Varga-Járó Ilona maszkötleteivel együtt. A monumentális összhangzatért a Kocsár Balázs és Strausz Kálmán vezényelte MÁV Szimfonikus Zenekar, Budapesti Stúdiókórus és Honvéd Férfikar, valamint a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola gyermekkara felelt. Amiért mindenképp érdemes volt a kemény kritika ellenére is megtekinteni ezt az előadást, az Tompos Kátya ikonikus alakítása. Gyönyörű ívet járt be, amíg a megalázott, megtépázott, halálára váró nőalaktól visszajut a virágos réten táncoló lány ártatlanságáig. Katarzis közeli az élmény, amint Tompos Kátya Johannája az előadás fináléjában fehér szakadt ruhájában végigsétál a maga egyszerűségében a zenekari árok peremén, mintegy a kárhozat és az üdvösség vékony mezgyéjén járva, s csillogó szemével a Szeretet erejét hirdeti. Johanna, “a választott szűz” misztikus, tiszta alakja maga az üzenet: Van remény. Van szeretet.

Rechtenwald Kristóf

A fényképet Puskel Zsolt készítette.

Kapcsolódó tartalmak

Rebecca sajtótájékoztató (2010. 03. 10)

Nagy Péter

Broadway Fesztivál 2008

Nagy Péter

Szabadtéren is bemutatják a Toldi című zenés költeményt

Volf Anna

A Little Night Music Londonban és New Yorkban

admin

József extra – május 16.

Nagy Péter