Kritikai sarok

Mária evangéliuma

 

„Mária szent alakja örök figyelmeztetés, az anya, a nő iránti odaadó tiszteletünkre, amelynél szebb és magasztosabb emberi érzés talán nincs is. Minket, magyarokat különösen mély gyökerek fűznek az anya misztikumához, hiszen a két legfontosabb dolog, a föld, amely táplálja a testünket és ételt ad, valamint a nyelv, amin keresztül egymás megértésére törekedhetünk, számunkra egy az anyával.” (Tolcsvay László)

Bár a január végi premieren nem lehettem jelen, az időzítés mégis jól alakult. A nagyböjti időszak, a húsvét előtti utolsó hetek még inkább fogékonnyá teszik a nézőt arra, hogy befogadja a a színpadon látottakat. A Mária evangéliuma ugyanis egy, a mai emberhez könnyebben utat találó, a mai ember nyelvezetét, zenei ízlését is ismerő misztériumjáték. Ez a középkori műfaj érezhetően rányomta bélyegét az egész előadás hangulatára. Ha időutazásban is vettünk részt, látszólag nem a kétezer évvel ezelőtti Közel-Keletre érkeztünk, Jézus korába, hanem a középkorba, mondjuk valamelyik római bazilikába, ahol csupán eljátszák a Szent Szűz történetét. Horesnyi Balázs gyönyörű, monumentális díszlete a reneszánsz templomépítészet stílusjegyeit idézi. Ez a díszes templombelső adja az előadás hátterét, talán ezzel is jelezve: Mária mítosza mára már egy világvallás, egy sziklára épült egyház hitvallása, embermilliárdok számára a remény hordozója. Azonban mégsem egysíkú Mária-ábrázolással van dolgunk. A szerzők, Müller Péter és fia, Müller Péter Sziámi, valamint Tolcsvay László a vallásos háttér kidomborítása mellett is mertek Mária kanonizált alakjától elrugaszkodni, s egy nagyon is élő, emberi figurát alkotni. Merték megmutatni, hogy Mária nem egy távolba üresen tekintő szobor, hanem egy nagyon is hús-vér ember, egy Nő, egy fájdalmasan szerető és ezért ha kell, az Istennel is perlekedő Anya. A szerzők által megálmodott Mária-alak életre keltése nagy feladatot adott Nagy Viktor rendezőnek, s a címszerepben hatalmasat alakító és éneklő Füredi Nikolettnek.
 
A végtelen éteri tisztaság és a nagyon is emberi érzések kettőssége végig jelen van a darabban. Mária, Jézus (Tóth Sándor) és a narrátor szerepét is betöltő János apostol (Forgács Péter) egyaránt megmutatják a szenvedő ember gyöngeségét, testi és lelki korlátait, de Jézus önfeladása, útmutatása végül célhoz ér: Mind az anyja, mind hű tanítványa el tudja őt engedni a magasztos cél, a világ megváltása érdekében. Jézus kereszthalála nem hiábavaló, s épp ezért az ezt a darab végére tiszta szívvel megértő Mária jutalma a dicsőséges mennybemenetel lesz a fia oldalán. Ehhez a ponthoz azonban el kell jutni. A darab keretes szerkezetű. Az elején János apostol introitusa után megjelenik a felbőszült tömeg, a színpad közepén Mária a kísérőivel. Az Anya arcán fájdalom és büszkeség, a kívülállók büszkesége, mint a bárányé a farkasok között. “Feszítsd meg! Feszítsd meg! … “ – üvölti a tömeg, s közben a fiához igyekvő Máriát gyalázzák. Hátrébb, a színpad belsejében méltóságosan felemelkedik a földről a felállított kereszt, rajta a Fiú megtörten. “Asszony, íme a fiad! János, íme az anyád!” – hangzik Jézus testamentuma, majd Atyja kezébe helyezi lelkét. János később bosszút kiált, átkot szór a Mester gyilkosaira, aki azonban megjelenik előtte, s békére, imára szólít fel. A Jézus sorsával megbékült János a Mester végakaratának megfelelően Mária oltalmazásának szenteli életét, s ezzel együtt igyekszik jobban megismerni az Anyát, igyekszik Mária életét bemutatni előttünk. János elbeszélése alapján elevenedik meg előttünk a fiatal lány, a szeplőtelen szűz, a testi szerelmet még át nem élő, a pusztán a titokzatos ismeretlenbe szerelmes lány alakja, majd később a gyermekét a halálos félelemben megszülő anyáé. János a darab végéig, mint egy mesélő folyamatosan jelen van, elkíséri Mesterét, s ott van Mária mellett is.
 
S bár János szinte az első perctől az utolsóig jelen van a színpadon, azzal, hogy narrátor-szerepet kap, kevesebb lehetősége van az őt játszó Forgács Péternek egy teljes karakter felépítéséhez. Mindenképp a Jézusként katartikus alakítást nyújtó Tóth Sándor és az igazán nagy ívet rajzoló Füredi Nikolett árnyékában marad. Füredi hangi adottságai révén is a legalkalmasabbnak bizonyult, hogy a magyar musicalirodalom e páratlanul gyönyörű női szerepét megkapja. Gyönyörű, erőteljes szoprán hangja önmagában is képes az érzelmekre hatni, nemhogy egy teljes színházi előadásban, az említett monumentális díszletek között, gyönyörű jelmezekben. S mindemellett színészileg is nagy alakítás az övé. Bámulatos, amint eljut az ifjú, az ismeretlen szerelem után vágyakozó, majd az angyali üdvözlet során az isteni akaratot alázatosan elfogadó szűz leánytól a megtört, fia elvesztésébe nehezen belenyugvó, az Istennel perlekedő asszonyon át a megdicsőült égi királynőig. A két óra alatt Füredi Nikolett valóban öregedett legalább harminc évet a színpadon, hogy aztán a megdicsőült Mária alakjában kortalanná váljon. Könnyekkel a szemében elmondható róla is, nem játszotta, hanem – saját szavaival élve is – átélte, s közvetítette a szerepét, Mária alakját.
 
Az este másik nagy erőssége Tóth Sándor volt. Erőteljes hangja teljes szinkronban volt a megmutatni kívánt lelki tisztasággal, nemességgel. Ellentétben mondjuk a legendás Szupersztár címszerepével, a Mária evangéliumának Megváltója sokkal inkább a hagyományos Jézus-ikont mutatja. Itt nincs megingás, a történet nem is erre helyezi a hangsúlyt, a középpontban nem Jézus, hanem az Anya szenvedése áll. Itt nem Jézus áll perben az Atyával, hanem Mária. A fő konfliktus Mária és Jézus kettőse, amelyben az anya aggódásával szembe a Fiú a mindenki számára üdvösséget hozó áldozatot állítja. Megrendítő, amint Mária le akarja vetni magáról az anyai szeretet “terhét”, persze mindhiába. Megrendítő, amint e feszült dialógus során a megváltást önmagára nézve értelmetlen áldozatnak tekintő Mária eljut a fia elengedéséig. Megrendítő látni azt az elszántságot, amint a Fiú szembeszáll az anyjával is, amiért ő nem érti meg az isteni áldozat lényegét. Füredi Nikolett és Tóth Sándor e dialógusa az este dramaturgiai súlypontja volt. Az előadás végi Transitus, a mennybemenetel már az áldozat gyümölcsének beérése, amely feszült pillanatok helyett melegséggel tölti el a nézőtéren ülőt: lám, az erős hit elnyeri méltó jutalmát.
 
A három főszereplő olyannyira elvonta a néző tekintetét, hogy a sok mellékszereplő még inkább “takarásban maradt”. Kivételt ez alól az előadás két negatív figurája képezett, Heródes és Kajafás alakja. A zsidó közösség világi és egyházi vezetőinek önálló betétdala
azonban stílusában is teljesen elüt a rockopera egészétől. A pár perc könnyedség viszont kissé megbontja az egységes vonulatot. Heródes (Járai Máté) kissé feminin megjelenésével nincs is semmi baj. Heródest már több helyen is ekként ábrázolták: nem túl férfias, de annál inkább őrült zsarnokként, akit azonban mégis Róma rángat dróton. Sokkal zavaróbb viszont, hogy egy ilyen pergős dalt énekhangilag nem tudott megoldani – ellentétben az első szereposztásos Szerednyei Bélával, aki az 1991-es ősbemutatón is játszotta ezt a szerepet. Járai Máténak érezhetően nincs meg – vagy legalábbis ezen a pénteken nem volt meg – a kellő hangterjedelme e szerep elénekléséhez. Mondhatni, inkább rappelt, beszélve énekelt. S ezen még pár falzett sem segített a dal végén.
Újdonság a darabban Kajafás alakja. A főpap – némi szövegátírás után – megkapta a régebbi verzió egyik duettjét, a “Füles” és a “Vak” besúgók kettősét. Volt értelme az átírásnak, hiszen az ősbemutatón ez a dal meglehetősen gagyira sikeredett, amint a két fogyatékos besúgó toalettpapírokat görgetett a színpadon. Az új szereplő, Kajafás emitt a “régi sztárként” jelenik meg, amint féltékenyen igyekszik az “új csillagot” kizáratni a közösségből. Egy álló mikrofon mögött állva énekel, fekete zakót visel, fehér kendősállal a nyakán. Kegyetlen, hideg tekintetű férfit hoz Nagy Lóránt. Kár, hogy ha nem olvasom a színlapot, meg nem tudom belőle, hogy Kajafást kellene belelátnom ebbe a dalba, lévén, semmilyen utalás nem történik főpap voltára.
De érdemes még megemlíteni Nagy Balázst, aki csak egészen pici szerepben lépett színpadra József, az ács szerepében, de azt a szerepet tökéletesen tiszta énekléssel tette élvezetessé.
 
Az előadás egyik legszebb jelenete maga az angyali üdvözlet. S ez részint köszönhető a három arkangyal háromszólamú együtt éneklésének, valamint Rátkai Erzsébet mesésen gyönyörű jelmezeinek. Ugyancsak igazi ruhakölteményt láthattunk a napkeleti bölcseken is, akik közül kiemelném a híres operaénekest, Bede Fazekas Csabát. Az előadás – főszereplőkön kívüli – erőssége a bámulatos koreográfia, amely Gyenes Ildikót dicséri. A meglehetősen modern koreográfia – a démoni ruhákba öltözött táncosokkal – nagyon jó kettőst alkotott Rátkai gyönyörű, színes jelmezeivel, s Horesnyi Balázs archaikus, letisztult templombelsőt utánzó díszletével. Aki úgy dönt, elzarándokol Győrbe, mindenképp egy pazar előadásra számíthat.
 
Rechtenwald Kristóf

Kapcsolódó tartalmak

Gálaest Stephen Sondheim tiszteletére

Nagy Péter

Bemutatkozik a TüPo Társulat

Mezőfi Orsolya

Aida 2010-ben a Margitszigeten!

admin

Thriller a Broadway-n?

admin

Kecskeméten megkezdődött A nyomorultak castingja

admin