Hírek, beszámolók

In Memoriam Helyey László

“Meghalt Mátyás, oda az igazság!” Sokunknak juthatott eszébe a napokban ez a régi szállóige. Nincs ebben az országban ugyanis olyan ember, akinek Helyey Lászlóról elsőként ne Mátyás király alakja ugrana be. A neves színművész január 3-án hunyt el. 65 évet élt.

Helyey László Újpesten született 1948. május 21-én. Húsz évesen a Universitas együttesben amatőr színészként bontogatta szárnyait, hét évvel később már diplomát szerzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, majd ezt követően a kaposvári Csiky Gergely Színházhoz szerződött. A somogyi megyeközpont teátruma többször is befogadta Helyey Lászlót, 1975 után 1984-ben és ’89-ben szegődött Kaposvárra. A kaposvári színházújítók, Zsámbéki Gábor és Székely Gábor próbálták a nyolcvanas évek elején korszerűsíteni a pesti Nemzeti Színházat. Velük érkezett Helyey László is a nemzet első számú színházába. Amikor pedig a szakmai és politikai csatározások miatt Zsámbékinek el kellett hagynia a Nemzetit, Helyey is tovább lépett. Zsámbéki Gáborral alapító tagja lett a budapesti Katona József Színháznak. 1986-ban Pécsen, 1987-ben pedig a szolnoki Szigligeti Színházban lett társulati tag. 1992-től az azóta megszűnt Budapesti Kamaraszínházban játszott. Az utóbbi években pedig a Dörner György vezette Újszínházat erősítette vendégművészként, ahol utoljára még egyszer Mátyás király bőrébe bújhatott. Molnár Ferenc Üvegcipő című drámáját próbálták Sopronban, amikor rosszul lett. November óta kezelték kórházban, állapota decemberben súlyosbodott.

Utolsó nagy szerepében az Újszínház plakátján

Közel emberöltőnyi hosszúságú pályája során többször játszott Shakespeare-t, Moliér-t, Csehovot. Mester volt a Mester és Margaritában, Athos a Három testőrben. Alakította a címszerepet Örkény Tótékjában, Steinmannt a Tanár úr, kérem!-ben. Egyik legemlékezetesebb alakítása Rostand Cyranoja volt. Nem csak a prózai, de a zenés szerepek is megtalálták őt. Volt Tevje, a tejesember a Hegedűs a háztetőn című musicalben, ő tanította szép beszédre Eliza Doolittle-t a My Fair Lady Higgins professzoraként, s játszotta – játszotta? átélte! – Don Quijote kalandjait a La Mancha lovagjában. Peacock-ként tűnt fel Brecht Koldusoperájában. De nem csupán a színpadon, a vásznon is maradandót alkotott. 1980-ban, A világ közepe című filmben játszotta először Mátyás királyt, majd a nagy népszerűségnek örvendő animációs sorozatnak is ő lett a narrátora, pontosabban majd minden szerepben a hangja. Azóta is azonosítja őt mindenki Mátyás alakjával. A “igazságos” bőrébe legközelebb a 2004-es Magyar vándor című vígjátékban lépett. De nem csak bölcs, hanem kissé infantilis uralkodót is alakított, mikor egy jelenet erejéig A Hídemberben láthattuk őt Ferdinánd császár szerepében. Emlékezetes alakítása volt filmen továbbá a Sose halunk meg Baloghja 1993-ban. Mindemellett hangjára fogunk még sokáig emlékezni. Gérard Depardieu, Donald Sutherland, Alan Rickman, Ian McKellen, Morgan Freeman és Geoffrey Rush legtöbbször az ő hangján szólaltak meg a magyar mozivásznon. Hangja páratlan volt. Tiszta, erőteljes, megnyugtató, s ebben a zaklatott, színházi életben is felgyorsult világban is fontos értéknek tartotta a tiszta, érthető beszédet. A sors hamar ragadta el. De hála megannyi film- és szinkronszerepnek, lesz módunk rá emlékezni.

Rechtenwald Kristóf

* * *

Lentebb két, szívhez szólóbb megemlékezést idézünk.

Az Újszínház társulatának emlékezése:

ÉRTÉK ÉS MÉRTÉK – HELYEY LÁSZLÓ HALÁLÁRA
 
Ha valakitől elveszik a levegőt, megfullad. Egész életében a friss levegőt kereste, a felszabadító érzést, mely egy hegyi tájon, vagy csönd-ölelte tóparton keríti hatalmába az embert. Az Universitas, ahol a főiskola előtt játszott, a szabad tér terepe volt. Ahol az értéket akkor is fel lehetett mutatni, amikor a hivatásos színházakban ez még nem volt olyan egyszerű.
 
A kaposvári indulás is valami újnak, valami lényeginek, valami tiszta érzésnek a vágya volt. Hiszen 1976-ban a kaposvári színházhoz szerződni annyit jelentett, hogy közösséget vállalok az értékkel, és a drámairodalom friss levegőjét szívhatom. Hiszen csak itt engedtek Harold Pintert játszani, a fiatalok akkor még tömegesen vándoroltak Kaposvárra a friss élményért. Helyey László azonban nyughatatlan volt, nehezen ült meg egy helyen. Ha újabb lehetőséget érzett egy új helyen, várakozás nélkül indult. Hiszen a Nemzeti Színház tagjának lenni, bekerülni a legendás „öregek” csapatába nagy kihívás. Megint új feladat. Majd ismét valami újat érzett, valami új huzatot – alapító tagnak hívták a Katona József Színházba. De csak két év, aztán újra a gyökerekhez, Kaposvárra. Valószínűleg kiderült, ott és akkor még egyértelműbb volt a helyzet, még tisztább a szellemi közeg. Majd Pécs, de csak rövid ideig, majd Szolnok, az is rövid ideig, majd vissza Kaposvárra. Ismét Budapest, a Kamaraszínház és itt egy kicsit megállt a hosszútávfutó. Akkor már nem volt szüksége konkrét társulatra. Ő lett „A HELYEY”, akit mindenki ismert. Egyedülállóan szép és szinte operaszerű orgánumát mindenki szeretette, felismerte, de nem mint kuriózumot – hanem mint megnyugtató rezgést. Laci hangja elandalította a szívet, a magyar nyelv ősi hangjai állhattak össze benne, mintha több ezer éves önmagunkat hallgattuk volna, ha ő beszélt. Beszélt, de mindig annyit, amennyit kellett. Amikor más még folytatta volna, ő elhallgatott. Az érték mellett jól ismerte a mértéket is. Próbákon egyetlen szemvillanásából meg lehetett állapítani, ha az érték vagy a mérték félrecsúszott.
Jó pár éve kereste már a valódi helyét, az új levegőt. Az Újszínházhoz is az értékért szerződött. A GYERTYÁK CSONKIG ÉGNEK-ben Henrik szerepét mintha ráírták volna. Csodálatosan mondott-ívelt mondatok. A költői, nehéz szöveg megszelídült benne, és ámult, aki hallgatta. Márai Sándor művének minden szava és igekötője értelmet kapott. De ez nem elég. A figura szeretetteljes bölcsessége, határozottsága, rejtett líraisága ő maga volt, Helyey László. Az értékben gazdag színészi pályáknak mindig jót tesz, ha találkoznak egy összefoglaló szereppel. Ahonnan, mint egy hegycsúcsról, a jó levegőben körül lehet nézni. Honnan jöttem, merre mehetek. Ebben a csodálatos alakításban ez megtörtént. Akkor már játszani is lehetett, jóízű játékot, Mátyás királyt. És senkit nem érdekelt, hogy a valódi király negyvenes éveiben halt meg, Laci egyénisége, hitelessége kellett ahhoz, hogy a bennünk élő Mátyás-kép megvalósulhasson. Kevesen képesek erre. Aztán felkapta vállára a Bolondok grófját, Jókai szerepét, és ámulva néztük, milyen szeretettel, milyen jókedvűen viszi az egész előadást. Vagy bejött másn
ap este, hogy Dávid Ferenc püspök szerepében a határtalan bölcsességre és megbocsátásra tanítson minket.
Jókedve, optimizmusa nem hagyta el egész az utolsó pillanatig. Betegség, fájdalmak között, de lelki békével és jókedvvel lépett át egy másik társulatba. Ahol majd tovább kutatja az értéket, az újat, az igazit. Vesz egy új, nagy levegőt.
De csak mértékkel.
Az Újszínház társulata egyik meghatározó, legmarkánsabb színész egyéniségét vesztette el. 
Nagyon-nagyon sokáig fogjuk még hiányolni, keresni őt.
 
forrás: az Újszínház honlapja

* * *

Kiss István, a kaposvári színház kellékesének írását tesszük közzé, melyben a január 3-án elhunyt Helyey Lászlóra emlékezik.
Részlet, a Valahol Oroszországban című előadásból, 1991:
 
(Helyey László – Versinyin): “Igen, elfelejtenek bennünket. Ez a sorsunk, semmit sem tehetünk ellene.
Azt, ami nekünk, komolynak, jelentősnek, nagynak tűnt, idővel elfelejtik, majd jelentéktelennek látják. És ebben az a legérdekesebb, hogy mi nem is tudjuk, mit tartanak majd nagynak, és fontosnak, és mit kicsinynek, és nevetségesnek.
…És az is lehet, hogy majd a mi életünket, (melyben olyan jól megvagyunk,) később különösnek, kényelmetlennek, értelmetlennek, nem eléggé tisztának, sőt, talán bűnösnek is ítélik.
 
(Hunyadkürti György – Tuzenbach): Ki tudja? De az is lehet, hogy az életünket majd nagynak nevezik, és tisztelettel beszélnek majd rólunk. Most nincs kínzás, kivégzés, idegenbetörés, csak sok szenvedés. Nagyon, nagyon sok szenvedés.”  
 
Kiss István emlékezik:
 
28 évesen szállt le először a vonatról a kaposvári állomáson, ( ami nem húszversztányira volt a Csikytől,) s rögtön olyant mondott, amit azóta is nevetve emlegetünk. Lelkesen bedobta még meleg diplomájával teli bőröndjét a csomagtartóba, urasan beült a taxisofőr mellé, s csak annyit: A színházhoz, lesszíves! A sofőr furán nézett. Kinyújtotta bal karját az ablakon, megérintette mutatóujjával a színház művészbejáróját, s válaszolt: Gyalog hamarább, uram!
 
Ugyanekkor léptem át én is először az óvodám kapuját, de nem mondtam meg a Marika óvó néninek, hogy még ha délutánonként leragasztja is a szememet vignettával, (mert nem akartam aludni,) én akkor is látni fogom Mátyás királyt. Sőt, nem csak hogy láthattam, hanem abban a bizonyos, hírhedt színészbüfében, előadások után, sokadmagammal még egy asztalnál is fogyaszthattunk. Ő hideg sört,(hogy megőrizhesse hangszínét), én inkább csak szódát, az unikum mellé. Éjfél, s pár pohár után gyakran adott hangot értetlenségének a műszak asztalnál, miért nem tanulunk valami épkézláb szakmát. Akkor nem jutott eszünkbe normális magyarázat, de ma már tudni vélem. Miattad, miattatok. Mert fertőzők vagytok. S megfertőztetek minket színházszeretettel, a szenvedéllyel. Ha az kell, ellopjuk az Állatfarmos szövegedet, s mi is mondogatjuk, mint Bandi, a ló: Holnaptól,még többet fogunk dolgozni.
 
Ha épp szombat délelőtt úgy döntesz, haza szeretnél utazni Budapestre, s megkérsz minket, betoljuk megint a piros Skodádat. Csak azt bánom, hogy miután beindult, már nem tudunk együtt visszabattyogni a pulthoz, hogy megünnepeljük, ahogy szoktuk.
 
S amit a Valahol Oroszországban mondtál:
 
Igen, elfelejtenek bennünket. Ez a sorsunk, semmit sem tehetünk ellene. 
 
Az, (NYUGODJ BÉKÉBEN!) Rád, biztosan nem vonatkozik.
 
forrás: szinhaz.hu

Kapcsolódó tartalmak

Ismét Budapesten a Postmodern Jukebox

Vincze Dániel

Sweet Charity – premier

oldadmin

Így készült a Jézus Krisztus Szupersztár – 5. rész

Volf Anna

LátványKata a RaM-ban

Buchmann-Horváth Emese

Sakk musical-koncert – premier

Vincze Dániel