Interjúk

Villáminterjúk az Aranypálca Nemzetközi Karmesterverseny finalistáival

Az Aranypálca Nemzetközi Karmesterverseny döntőjét megelőzően a négy finalistával, Pierre Hoppéval, Balassa Krisztiánnal, Ilyia Gaisinnal és Carolyn Watsonnal beszélgetett a Viva la Musical!.

 

 

 

 

 Pierre Hoppé
 

A középdöntős versenyszámaid közül melyik jelentette a legnagyobb kihívást?

Természetesen a Kálmán Imre szerzemény. A tempóját tekintve rubato, a magyarban pedig máshova esnek a hangsúlyok, mint az eredeti német szövegben, így minden másodpercre nagyon élesen oda kellett figyelnem.

Az operett műfaj mennyire volt ismerős számodra?

Őszintén szólva csak Offenbachot vezényeltem otthon, és természetesen Strauss operettjeit is ismerem. De Kálmán Imre művéről a verseny előtt még csak fogalmam sem volt.  Lehárt párszor hallottam a rádióban, de Franciaországban az ő művei sem annyira közismertek. Olaszországban tanultam, és ott lehetőség sem volt arra, hogy a komolyzenén belül az operettbe belekóstoljon az ember. De csodálatos ezt a műfajt vezényelni: olyan erőteljes, varázslatos energiája van, és amellett, hogy dallamos, van benne jócskán keserédesség, szomorúság is. Nagyon költői zene. Reméljük visszajön a divatba.

Magyarországon igazából ki sem ment…

Igen, ez volt az egyik legnagyobb sokk számomra. És hogy megismerhettem a Budapesti Operettszínházat. Már a musicalek okán is, ugyanis Franciaországban nem játszanak ilyen módon színházban musicalt. Meglepő volt látni ezt a sok embert, különböző generációkból, aki szeretik az operettet Magyarországon, és Ausztriában is, ahol például ott van a legendás Mörbischi Operettfesztivál…Fantasztikus, hogy milyen gyökerekkel és kultusszal rendelkezik a műfaj ebben a két országban. És örömteli is számomra, hogy ennyien szeretik a műfajt itt, hiszen ez is komolyzene.

Magánemberként van kedvenc zeneszerződ?

Ez nagyon személyes kérdés, nehéz rá válaszolni. Minden zeneszerzőben más színeket, más csodát talál meg az ember. De ha a kedvenc “színemet” kellene mondanom, az Gustav Mahler. Akinek szimfóniáira – érdekes módon – nagy hatást gyakorolt az operett műfaja.

Nem mindennapos helyzet ez nekünk nézőknek sem, hogy ennyire szem előtt legyen egy karmester: így még szembetűnőbbek voltak a különbségek a versenyzők között. A Te vezénylési stílusod kifejezetten teátrális.

Ez nem tudatos nálam, nem akarok show-műsort rendezni a zenekar előtt. (nevet) A legnagyobb kihívások egyike számomra, hogy meg kell tanulnom összpontosítani az energiáimat. Biztos vannak, akik úgy vélik, hogy amit csinálok, az már túl sok, és el is fogadom ezt a kritikát. De amikor csak kevés idő van próbálni, és meg kell találni a zenekarral azt az összhangot, amin keresztül ki tudom fejezni az egyéniségem, akkor muszáj teljes lényemmel az energiáim közvetíteni a zenekar felé, hogy meglegyen ez a kapocs. Számomra a vezénylés erről szól: egységet alkotni a zenekarral és az énekesekkel, átlépni a saját határaimat és picit megszűnni önmagamnak lenni.

Kaptál olyan meglátást a zsűritől, amit különösen megszívlelendőnek tartasz?

Természetesen hangzottak el olyan tanácsok, melyek hasznosak voltak. De a véleményem az, hogy bár a visszajelzések fontosak, még fontosabb, hogy az ember hogyan használja fel őket. Muszáj mérlegelni: talán egy tanács vagy kritikai meglátás jó lesz a jövőre nézve, de lehet, hogy csak arra az adott pillanatra vonatkozott.
 

Balassa Krisztián
 

A Budapesti Operettszínház karmestereként a hazai pálya előnyét élvezted.

Ez így igaz, de nézőként is nagyon élveztem a többiek versenyét, óriási volt a hangulat. Úgy éreztem, hogy nem csak nekem, de mindenkinek elemi erejű segítséget nyújtott a zenekar és a társulat is. Fantasztikus munkát végeztek, szinte az összes idegszálukkal a karmesterekre tapadtak. És ez nagyon fontos, mert a karmesteri munka nem csak abból áll, hogy kimegy az ember és vezényel, hanem a betanításból, a zenekarral és az énekesekkel való együtt létezésből, hogy ha esetleg valami félremegy, azt kijavítsuk…

A középdöntős versenyszámaid közül melyik volt a legnagyobb kihívás?

Megoldásilag talán a Shimmy volt a legnehezebb – legalábbis attól tartottam a legjobban. Hogy fogok tudni Az operaház fantomja után olyan hangulatot a terembe varázsolni ezzel az operettel, hogy a közönség szeresse? Az általam elképzelt tempókat meg fogom tudni valósítani? Sok volt bennem a kérdés. Ennél a dalnál hatalmas segítséget jelentett számomra  közönség is, akik – úgy éreztem – az első pillanattól kezdve vették a mozdulataimat, szinte velem együtt éltek.

Mi vett rá, hogy benevezz a versenyre?

Az elsődleges ok az volt, hogy ez egy nemzetközi verseny rangos zsűrivel és díjjal. Mi több, a televízió is közvetíti, és egy országos csatornán megmutatnia magát az embernek nagy lehetőség. A TV előtt megfelelni egészen más, mint esténként ezer ember előtt helyt állni.

Kaptál olyan meglátást a zsűritől, amit különösen megszívlelendőnek tartasz?

Nagyjából azt kaptam visszajelzésként, amire számítottam. A dicséreten túl voltak természetesen építő jellegű kritikák is, amikért hálás is vagyok. Kesselyák Gergelytől kaptam olyan visszajelzést, amit szerintem meg kell szívlelnem, és próbáltam is onnantól kezdve tudatosan beépíteni a munkámba.
 

Ilyia Gaisin
 

A középdöntős versenyszámaid közül melyik volt a legnagyobb kihívás?

A legnagyobb kihívás valójában az volt, hogy elfelejtsem, hogy egy versenyen vagyok, és ne mérjem össze magam a vetélytársakkal. Nem most először veszek részt ilyen megm
érettetésen – hegedűművészként és karmesterként sem – de a legnehezebb mindig hinni magamban, és nem a többiekkel foglalkozni. Az csak rontja az ember teljesítményét, és megakadályozza, hogy örömét lelje abban, amit csinál. Most igyekeztem a saját érzéseimre koncentrálni, arra, hogy élvezzem azt a csodálatos atmoszférát, ami a színházteremben uralkodott.

Mikor döntöttél úgy, hogy karmester szeretnél lenni?

Bár nekem erről nincsenek emlékeim, a családi legendáriumban az a történet él, hogy négyéves koromban édesanyám a bátyámmal és a húgommal együtt elvitt egy komolyzenei koncertre. Míg a bátyám látványosan halálra unta magát, én szinte transzban ültem végig az előadást, aminek a végén kijelentettem, hogy ha nagy leszek, én is azt fogom csinálni, mint az a bácsi a pálcával. (nevet) Amire emlékszem, hogy 14 évesen, amikor zenekarokban hegedültem, figyelni kezdtem a karmestereket. Látni véltem a hibáikat és úgy éreztem, hogy ezt én is tudnám csinálni. Aztán mikor magam is karmester lettem, szépen lassan megértettem, hogy ehhez a hivatáshoz véget nem érő tanulási folyamat kapcsolódik. Mindig van hova továbbfejlődni.

Ez a filozófiád?

Igen, és a vezénylés tanított meg erre. A kezdetekben, a karmesteri tanulmányaim elején, úgy gondoltam, hogy a vezénylés abból áll, hogy mutatom a fortét és a pianót. De ahogy múlnak az évek, mintha újabb és újabb rétegei tárulnának fel előttem a hivatásnak. Van egy erős pszichológiai vetülete is ennek a mesterségnek, hiszen ott a karmester kapcsolata a zenekarral. És az operában, operettben ez még összetettebb, hiszen ott vannak az énekesek is. Az ember kívülállóként nem is gondolná, milyen sokrétű munka ez. Épp ezért minden próbán, minden koncerten rám törnek Szokratész-szerű pillanatok, mikor úgy érzem: egyvalamit tudok biztosan: azt hogy nem tudok semmit.

Carolyn Watson
 

A középdöntős versenyszámaid közül melyik volt a legnagyobb kihívás?

Úgy gondolom, hogy mindháromban más volt a nehézség. Technikailag a Ringó vállú volt a legnagyobb kihívás a tempóváltások miatt, de a Miss Saigon dalban is nagyon koncentrálni kellett az énekesekkel való összhangra a tempó rugalmassága miatt. A Lehetsz királyban viszont nagyon kevés dolga van a karmesternek: mondhatni, a dob “elveszi a kenyerét”. Ott az volt a nehéz, hogy megtaláljam a módját, hogy mégis részese legyek a dalnak.

Nem sok női karmesterrel találkozik az ember még napjainkban sem. Te hogyan kerültél erre a pályára?

Talán furcsán hangzik, de véletlenül. Zenepedagógusi háttérrel rendelkezem. Itt Magyarországon, a Kodály Intézetben tanultam – innen ismerem a meggyes rétest is. (nevet) Valójában a tanári munkámat szerettem volna jobban végezni, és többet megtudni a karmesteri szakmáról, ezért kezdtem el a mesterképzést. De eredetileg nem volt olyan elképzelésem, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Sőt, a gyerekkori álmom is más volt: hegedűművész szerettem volna lenni.

Karmesterként a zene a hivatásod, de magánemberként van kedvenc műfajod és szerződ?

Imádom az operát. Mozartot, Puccinit – számomra az ő műveik a tökéletességet testesítik meg. De mindig az áll legközelebb a szívemhez, amit éppen vezénylek. Karmesterként teljesen át kell élni a zenét minden porcikánkkal, különben a mű nem jön át a közönségnek.
 

Horváth Emese

Kapcsolódó tartalmak

Rebecca – A Manderley-ház asszonya (könyvajánló)

Vincze Dániel

Oscar: nem kaptak jelölést a musicalfilmek

admin

A jelenlegi igazgatók is pályáznak az Új Színház és a Madách élére

Volf Anna

Új helyszínen a Pozsonyi Piknik

Buchmann-Horváth Emese

Az Operettszínház meglepetése a Nagycsarnokban

admin